Hangos kopogásra riadtam. Szemeim kipattantak és hirtelen azt sem tudtam hol vagyok. Hason feküdtem az egész ágyon elnyúlva és a hajam az arcomban volt. Izmaim teljesen elernyedtek, ezért alig bírtam megmozdítani a végtagjaim. Megfordultam és láttam, hogy Jake az ágyában ül és érdeklődő szemekkel figyelte mit művelek. Felálltam, hogy kivegyem, de közben újabb kopogás rázta meg a házat. Az ajtó felé vettem az irányt, ugyanis közben rájöttem, hogy valószínűleg Rob veri olyan szorgosan a bejárati lehetőségét. Ilyenkor már rég fent szoktam lenni, ezért nem is fordult meg a fejében, hogy kulccsal kéne otthonról elmennie. A folyosón lógó apró tükörben mértem fel magam miközben siettem kinyitni neki az ajtót. Beesett, karikás arcom, alvás hiányról árulkodott, de próbáltam figyelmen kívül hagyni az erre hagyatkozott érzéseim, miszerint egészen pontosan Ross miatt nem aludtam. 3 órakor értem haza az egyeztetett 10 helyett, és Robnak az egészről egy hangyányi fogalma sincs. Ami jobb is. Mert nem tudom, mit szólna hozzá, hogy vele töltöttem az estét. Vagy ahhoz, hogy bőgve jöttem haza és az egész éjszakát végigsírtam amiatt, hogy nem lehetek vele, mert Robbal kell lennem. Hát az egyszer szent, hogy biztos nem örülne neki.
- Szia - erőltettem magamra egy mosolyt, ahogy kinyitottam a bejárati ajtót.
- Szia hercegnőm - nyomott egy csókot ajkamra, mintha minden rendben lenne köztünk, majd engem kikerülve rontott be a konyhába. Ah iszonyú éhes vagyok - tépte fel a hűtőt és tenyerét összedörzsölve nézegette mi lehet benne fogára való. Szinte mindent kivett amit csak talált a majonéztől kezdve az uborkáig és a tegnapi ebédet is. Mind a két keze tele volt, ezért a lábával hajtotta be a hűtőt.
- Szia - erőltettem magamra egy mosolyt, ahogy kinyitottam a bejárati ajtót.
- Szia hercegnőm - nyomott egy csókot ajkamra, mintha minden rendben lenne köztünk, majd engem kikerülve rontott be a konyhába. Ah iszonyú éhes vagyok - tépte fel a hűtőt és tenyerét összedörzsölve nézegette mi lehet benne fogára való. Szinte mindent kivett amit csak talált a majonéztől kezdve az uborkáig és a tegnapi ebédet is. Mind a két keze tele volt, ezért a lábával hajtotta be a hűtőt.
- Hát akkor jó étvágyat - grimaszoltam és indultam vissza a szobába.
- Hé, Sel ne menj el! - szólt utánam én pedig megtorpantam.
Megijedtem, hogy esetleg tud valamit a tegnap estéről, vagy gyanúsan viselkedem, de semmi ilyenről nem volt szó. Legalább is akkor még azt hittem.
- Baj van? - kérdezte és odahúzott magához. Kimerültnek tűnsz - tűrt egy tincset fülem mögé, miközben lágyan rám mosolygott.
- Nem aludtam este valami jól. - füllentettem.
Ujjai hajamról lejjebb haladtak nyakamra, majd végigsimított a kulcscsontomon. Éreztem rajta a feszültséget és, hogy valamit észrevett rajtam.
- Olyan más vagy - simított végig ezúttal derekamon, ahogyan egyre lejjebb haladt.
Nagyot nyeltem, de közben végig a szemébe néztem, holott tekintetétől rettegni kezdtem. Nem tudom mi váltotta ki belőlem ezt az érzést, de hirtelen az apját láttam benne, és be kell valljam féltem tőle. Féltem, hogy mi lesz ha kiderül, hogy mit tettem.
Én nem ez vagyok. Nem ez a törékeny kislány aki hagyja magát befolyásolni és megfélemlíteni. De abban a pillanatban mégis másképp volt. Ezek után nem veszthettem el. Feladtam érte a boldogságom. Nem hagyhatom, hogy ez megtörténjen. Így hát hirtelen fellendülésből közel hajoltam hozzá és megcsókoltam. Nem váltott ki belőlem semmilyen érzelmet, az a picike is kimúlt amit ezelőtt éreztem. Kényszerből csináltam mindezt és csak fohászkodni tudtam, hogy neki ez ne tűnjön fel. Nyakába karoltam és minél jobban próbáltam elvenni az eszét. Úgy éreztem magam, mintha egy 19. századi érdekházasságban élnék, ahol csak az volt a fontos, hogy az illető gazdag legyen és megfeleljen a lány szüleinek. Akkoriban még szartak arra, hogy egy nő is ember, vagy éppen, hogy nekik is vannak érzéseik. Igaz, ez az idő már elmúlt, én most mégis kénytelen voltam ezt tenni.
Kezei derekamat markolták, majd egyszer csak hirtelen elszakadt tőlem. Hajamat eltűrte nyakamról, majd odahajolt és mélyen beszívta illatom. Bőrömön megéreztem mosolyát, majd mikor ismét szemembe nézett, tudtam, hogy tisztában van mindennel.
Kezei derekamat markolták, majd egyszer csak hirtelen elszakadt tőlem. Hajamat eltűrte nyakamról, majd odahajolt és mélyen beszívta illatom. Bőrömön megéreztem mosolyát, majd mikor ismét szemembe nézett, tudtam, hogy tisztában van mindennel.
- Érzem rajtad Ross szagát - vigyorgott rám keservesen, mégis diadalittasan.
A világ elkezdett forogni velem, és az is csoda, hogy megálltam a saját lábamon. Torkom kiszáradt, ezért megköszörültem a azt mielőtt bármit is mondtam volna.
- Oké - ráztam meg a fejem, és próbáltam úgy tenni, mintha minden a teljesen rendben lenne.
Sőt annyira elhitettem magammal, hogy minden rendben, hogy ezután teljesen természetessé változott a viselkedésem és éreztem a hatalmat a kezemben. Letenyereltem az asztalra, és úgy vártam válaszára.
- Oké? - röhögött fel. Ennyi? Idejön ennyi idő után neked sajnálkozni, te pedig egy szó nélkül az ágyába mászol. Gratulálok neked, komolyan - kezdett el tapsolni, undorító vigyorával kísérve.
- Fogalmad sincs, hogy mit miért teszek - ingattam a fejem lenézően. Ahogy arról sincs, hogy mi történt az éjszaka. És nem is kell róla tudnod. Legyen annyi elég, hogy itt vagyok és itt is maradok veled - simítottam végig a karján megenyhült tekintettel.
- Fogalmad sincs, hogy mit miért teszek - ingattam a fejem lenézően. Ahogy arról sincs, hogy mi történt az éjszaka. És nem is kell róla tudnod. Legyen annyi elég, hogy itt vagyok és itt is maradok veled - simítottam végig a karján megenyhült tekintettel.
- Mi lesz vele? - kérdezte.
- Hogy érted? - ültem le mellé, és úgy éreztem készen állok erre a beszélgetésre.
- Szereted? - kérdezte, mire én válaszként egy aprót bólintottam. Oké - zárta le ezt a témát ennyivel. Mit beszéltetek meg?
- Nem tudom - ingattam gondterhelten a fejem. Mondtam neki, hogy már nem akarok tőle semmit és, hogy itt vagytok ti és ez így van rendjén.
- Jake-el mi lesz? Látogatásai meg ilyenek. Mert gondolom azért nem mondott le a fiáról.
- Hát ezt a részét nem egészen sikerült megbeszélnünk - haraptam ajkamba. De nem hiszem, hogy többet szeretne velem így találkozni.
- Ezt nem volt idő megbeszélni egy egész este alatt? - kérdezte gúnyos vigyorral arcán, mire én minden gondolkodás nélkül felképeltem, majd teljes nyugodtsággal folytattam mondanivalóm, miközben ő meglepettséggel nézett rám, arcát fogva.
- Figyelj ide, Rob - álltam fel. Amint már előbb is említettem, fogalmad sincs mit, miért teszek. Nem ismered az érzéseim, nem tudod ki vagyok én. Elegem van a folytonos megfélemlítésedből és, hogy azt akarod eljátszani, hogy erős, független férfi vagy aki rendet tesz a családjában. Te nem vagy az apád! És nem is leszel. Te Rob Prascot vagy és nem vagy közéjük való. Megértetted? - kérdeztem csípőre tett kézzel, mint aki jól végezte dolgát. Még mindig arcát fogva elmosolyodott, majd később el is nevette magát.
- Az egyik bizonyítéka, hogy miért vagyok ennyire beléd zúgva - mért végig - remélem Rossnak erősebbet adtál - mondta, én pedig csak egy szemforgatás kíséretében elfordultam és otthagytam őt.
Ezek után már nem igazán jöhetett olyan dolog amivel ne tudtam volna megbirkózni. Ezért úgy voltam vele, hogy az sem érdekel, ha mindenkit elveszítek magam körül. Megtanultam a saját kezembe venni az irányítást és nem függni senkitől. Egyedül talpon maradni és szembeszállni azzal aki bánt és megvédeni saját magam. Úgy éreztem a kisfiammal együtt a világ ellen vagyunk. És ez így volt jól. Egyikünknek sem volt szüksége másra, csak a másikra. De arra annál inkább.
Az elkövetkezendő pár napot tényleg csak Jakkel töltöttem és csakis és kizárólagosan csak rá tereltem minden figyelmem. Robbal nem igazán beszéltünk, naponta csak pár szót elvetve irányítottunk a másik felé. Néhányszor bepróbálkozott azzal a kérdéssel, hogy nem e aludnánk vele úgy, mint régen, de persze ezt mindenféle hezitálás nélkül elutasítottam. Neki is nagyon nehéz volt ez az egész, tisztában voltam vele. Ennyi év után végre megkapta amire vágyott, aztán egyik pillanatról a másikra ismét elveszítette azt. És mindezt miért? Mert túlságosan elbízta magát. Azt gondolta, ha már megszerezte azt amire vágyott, akkor nem kell vele ugyanúgy foglalkozni, ahogyan előtte. Jobban mondva ezelőtt, briliánsan titkolózott előttem, de kezdett kifolyni az irányítás a kezéből, és saját hibái miatt kavarodott bele a kegyes kis hazugságaiba. Még a mai napig sem tudom felfogni, hogy mégis hogyan gondolta ezt az egészet. Mikor minden tökéletes volt, itt voltam neki én, odaadtam neki mindenem, ő volt Jake apja, megvolt a kellő pénzünk, megvolt minden ami csak kellett ahhoz, hogy egy boldog átlagos családban éldegéljünk. De neki ez nem volt elegendő. Tipikusan az a fajta ember, akinek ha lehozod a csillagokat az égről, az sem felel meg neki. Ismerem ezt az érzést. Hisz egy éve nekem is megvolt mindenem amiről csak álmodozni mertem. Mégis boldogtalan voltam. És most, amikor semmim sincs, csak az én kisfiam, most tanultam meg boldogulni azzal amim van. Úgy látszik a pénz és a ragyogás telhetetlenné és boldogtalanná teszi az embereket. Hisz az imént felsoroltakba nem tartozott bele a szeretet. Igen, szeretett Ross, ezt sosem tagadnám, de mit ér ez, ha oly sokáig csak szavakban kapod ezt meg és a tettek elmaradnak a távolság miatt. Vagy mit ér a szeretet, ha nincsen családod. Ha ezt olyan emberektől kell megkapnod, akik csak néhány éve az életed részei és nem ismernek úgy, mint az édesanyád. És ezt az érzést idegenekben kell keresned. Egy gyereknek a szülei szeretetére van a legjobban szüksége az egész életükben. Tökmindegy hány éves az illető. Ennek hiányában szenvedve, örök bánatos és boldogtalan marad az ember.
És nekem a saját kisbabám hozta a meg azt az igazi örömöt az életembe. Ő lett a családom, az én kis boldog családom, ahol a szeretet nem tabu téma és mind a ketten eleget kapunk belőle.
Az elkövetkezendő pár napot tényleg csak Jakkel töltöttem és csakis és kizárólagosan csak rá tereltem minden figyelmem. Robbal nem igazán beszéltünk, naponta csak pár szót elvetve irányítottunk a másik felé. Néhányszor bepróbálkozott azzal a kérdéssel, hogy nem e aludnánk vele úgy, mint régen, de persze ezt mindenféle hezitálás nélkül elutasítottam. Neki is nagyon nehéz volt ez az egész, tisztában voltam vele. Ennyi év után végre megkapta amire vágyott, aztán egyik pillanatról a másikra ismét elveszítette azt. És mindezt miért? Mert túlságosan elbízta magát. Azt gondolta, ha már megszerezte azt amire vágyott, akkor nem kell vele ugyanúgy foglalkozni, ahogyan előtte. Jobban mondva ezelőtt, briliánsan titkolózott előttem, de kezdett kifolyni az irányítás a kezéből, és saját hibái miatt kavarodott bele a kegyes kis hazugságaiba. Még a mai napig sem tudom felfogni, hogy mégis hogyan gondolta ezt az egészet. Mikor minden tökéletes volt, itt voltam neki én, odaadtam neki mindenem, ő volt Jake apja, megvolt a kellő pénzünk, megvolt minden ami csak kellett ahhoz, hogy egy boldog átlagos családban éldegéljünk. De neki ez nem volt elegendő. Tipikusan az a fajta ember, akinek ha lehozod a csillagokat az égről, az sem felel meg neki. Ismerem ezt az érzést. Hisz egy éve nekem is megvolt mindenem amiről csak álmodozni mertem. Mégis boldogtalan voltam. És most, amikor semmim sincs, csak az én kisfiam, most tanultam meg boldogulni azzal amim van. Úgy látszik a pénz és a ragyogás telhetetlenné és boldogtalanná teszi az embereket. Hisz az imént felsoroltakba nem tartozott bele a szeretet. Igen, szeretett Ross, ezt sosem tagadnám, de mit ér ez, ha oly sokáig csak szavakban kapod ezt meg és a tettek elmaradnak a távolság miatt. Vagy mit ér a szeretet, ha nincsen családod. Ha ezt olyan emberektől kell megkapnod, akik csak néhány éve az életed részei és nem ismernek úgy, mint az édesanyád. És ezt az érzést idegenekben kell keresned. Egy gyereknek a szülei szeretetére van a legjobban szüksége az egész életükben. Tökmindegy hány éves az illető. Ennek hiányában szenvedve, örök bánatos és boldogtalan marad az ember.
És nekem a saját kisbabám hozta a meg azt az igazi örömöt az életembe. Ő lett a családom, az én kis boldog családom, ahol a szeretet nem tabu téma és mind a ketten eleget kapunk belőle.
Épp a kanapán ült az ölemben és néztük az egyik kedvenc meséjét. Túlságosan is nyugodt gyerek volt. Nagyon ritkán sírt, de akkor már nyomós oka volt rá. Egyáltalán nem hisztizett és nyafogott semmiért, ami számomra elég furcsa volt egy ilyen korú babától. Nem sok gyerekkel volt még dolgom, de a hallottak alapján, ez hihetetlenül ritka. És veszettül örültem neki, hogy ilyen kisfiúval áldott meg a sors. Viszont ami már kevésbé volt annyira jó dolog, hogy egyszerűen túlságosan szerette Robot, így sokszor hozott minket kellemetlen helyzetbe. Mondjuk mikor csak vele volt hajlandó elaludni, vagy enni. De hát ilyen ez. Ezt a gyerekeknek lehetetlen megmagyarázni. Rob részére viszont ez a dolog egy igazi főnyeremény volt. És nem csak azért, mert így a közelembe tudott férkőzni, hanem mert tisztában voltam azzal is, hogy Jakie mennyire fontos a számára.
Nem volt ez másképp a mai estén sem. Rob hasán szuszogott a kis angyalka, természetesen az én ágyamban. Én az ajtófélfának támasztva magam figyeltem, ahogy Rob simogatja a kis fejét, majd mikor meglátott engem, felállt és óvatosan behelyezte Jaket a helyére, majd szó nélkül kikerült engem és kilépett a szobából. Bevallom őszintén, hogy fájó szívvel nyugtáztam ezt, de nem tudtam semmit tenni, elvégre én akartam, hogy így legyen. Én taszítottam el őt ennyire magamtól.
Leültem az ágyam szélére és elkezdtem törni a fejem. Fogalmam sem volt, mit tehettem volna. Ez az egész helyzet egy nagy szívás volt. Igen, már nem szerettem őt, ahogy ezelőtt, de hiányzott. És ez ellen nem tudtam mit tenni. Mindenféle gondolkodás nélkül felpattantam és kisiettem a konyhába és úgy figyeltem, ahogy pakolja össze a cuccait a munkába. Tudtam jól, hogy csak pár percem van, mielőtt elmegy dolgozni, mégsem moccantam. Csak figyeltem mit, hogy csinál, és vártam, hogy észrevegyen. Ez megtörtént ugyan, de egy szót sem szólt, csak az ajtóhoz vette az irányt.
- Várj! - szóltam, mielőtt kilépett volna.
Megfordult és felhúzott szemöldökkel várta, hogy mondjam.
- Csak jó munkát akartam kívánni - haraptam ajkamba, mire elmotyogott egy "köszi"-t és elment.
A francba! Ez iszonyú rossz volt. Fejemet ingatva, fordultam meg és beléptem a hálóba. Úgy, ahogy voltam bedőltem az ágyba, de egyszerűen órák múlva sem jött álom a szememre. Leverten forgolódtam és, ahogy ez szokott lenni az elmúlt évek összes elkövetett hibája egyszerre zúdult rám. Még az iskolás éveim legcikisebb sztorijai is előjöttek, ezért inkább úgy döntöttem főzök magamnak egy teát és egy könyv társaságában töltöm el a mai estét. Mikor kimentem elkészíteni a teám hirtelen, minta kopogást hallottam volna, ezért kinéztem az ajtón lévő kis kukucskálón de nem láttam senkit, ezért azzal nyugtattam magam, hogy biztos csak képzelődök. De ismét hallottam, ezért feltéptem az ajtót, és amikor senki nem állt előttem, kezdtem kissé megrémülni. Benéztem Jakehez is, és akkor jöttem rá, hogy nem igazán a bejárati ajtótól jött a zaj. Egy apró kis kavics koppant az erkélyem ablakán. Először a szívem is megállt egy pillanatra, aztán rájöttem, hogy valószínűleg Ő áll ennek az egésznek a hátterében.
Kinyitottam az erkélyajtót és kiléptem rajta. Ahogy arra számítottam Ross állt alattam, ráadásul egy gitárral a kezében. Megakartam kérdezni, hogy mégis mit művel, de ő csak szája elé tette mutató ujját jelezve, hogy maradjak csöndben, majd halkan elkezdte pengetni a húrokat. Ismeretlen dallam ütötte meg a fülem, ami egészen kellemes volt, de egyben rögtön megéreztem a melankóliát a hűvös nyár eleji szélben állva. És elkezdett énekelni. Hangjától meghasadt a szívem, de mikor a szöveg története összeállt a fejemben csak zokogni tudtam.
" Felmászok a lépcsőkön a lakásodra,
Csak, hogy lássam, hogy vele vagy.
Bepróbálod nekem mesélni, hogy ez semmi,
Szóval újból és újból visszajövök.
A szemembe nézel, és én tudom, hogy hazudsz,
Mikor azt mondod, hogy csak az enyém vagy és senki másé.
De akkor is, ha harcolunk, én nem tudlak nem szeretni
Tudod, hogy nem lehetünk barátok, szóval gondolom ez, hogyan fog végződni.
Dolgok amiket mondasz,
Nem tudom megemészteni.
Ismétlődő napok,
Ez mindig ugyanaz.
Hazafele menet üres-szívű vagyok,
Törött képek a padlón.
És mikor azt gondoltam vége van,
Megláttalak az ajtóban állni.
A szemedbe nézek, és te tudod, hogy hazudok,
Mikor azt mondom jól vagyok, és lesz valaki más.
De ennyi idő után, nem tudlak nem szeretni,
Tudod, hogy nem lehetünk barátok.
Kóstolhatnám újra ajkaid?
Nem volt ez másképp a mai estén sem. Rob hasán szuszogott a kis angyalka, természetesen az én ágyamban. Én az ajtófélfának támasztva magam figyeltem, ahogy Rob simogatja a kis fejét, majd mikor meglátott engem, felállt és óvatosan behelyezte Jaket a helyére, majd szó nélkül kikerült engem és kilépett a szobából. Bevallom őszintén, hogy fájó szívvel nyugtáztam ezt, de nem tudtam semmit tenni, elvégre én akartam, hogy így legyen. Én taszítottam el őt ennyire magamtól.
Leültem az ágyam szélére és elkezdtem törni a fejem. Fogalmam sem volt, mit tehettem volna. Ez az egész helyzet egy nagy szívás volt. Igen, már nem szerettem őt, ahogy ezelőtt, de hiányzott. És ez ellen nem tudtam mit tenni. Mindenféle gondolkodás nélkül felpattantam és kisiettem a konyhába és úgy figyeltem, ahogy pakolja össze a cuccait a munkába. Tudtam jól, hogy csak pár percem van, mielőtt elmegy dolgozni, mégsem moccantam. Csak figyeltem mit, hogy csinál, és vártam, hogy észrevegyen. Ez megtörtént ugyan, de egy szót sem szólt, csak az ajtóhoz vette az irányt.
- Várj! - szóltam, mielőtt kilépett volna.
Megfordult és felhúzott szemöldökkel várta, hogy mondjam.
- Csak jó munkát akartam kívánni - haraptam ajkamba, mire elmotyogott egy "köszi"-t és elment.
A francba! Ez iszonyú rossz volt. Fejemet ingatva, fordultam meg és beléptem a hálóba. Úgy, ahogy voltam bedőltem az ágyba, de egyszerűen órák múlva sem jött álom a szememre. Leverten forgolódtam és, ahogy ez szokott lenni az elmúlt évek összes elkövetett hibája egyszerre zúdult rám. Még az iskolás éveim legcikisebb sztorijai is előjöttek, ezért inkább úgy döntöttem főzök magamnak egy teát és egy könyv társaságában töltöm el a mai estét. Mikor kimentem elkészíteni a teám hirtelen, minta kopogást hallottam volna, ezért kinéztem az ajtón lévő kis kukucskálón de nem láttam senkit, ezért azzal nyugtattam magam, hogy biztos csak képzelődök. De ismét hallottam, ezért feltéptem az ajtót, és amikor senki nem állt előttem, kezdtem kissé megrémülni. Benéztem Jakehez is, és akkor jöttem rá, hogy nem igazán a bejárati ajtótól jött a zaj. Egy apró kis kavics koppant az erkélyem ablakán. Először a szívem is megállt egy pillanatra, aztán rájöttem, hogy valószínűleg Ő áll ennek az egésznek a hátterében.
Kinyitottam az erkélyajtót és kiléptem rajta. Ahogy arra számítottam Ross állt alattam, ráadásul egy gitárral a kezében. Megakartam kérdezni, hogy mégis mit művel, de ő csak szája elé tette mutató ujját jelezve, hogy maradjak csöndben, majd halkan elkezdte pengetni a húrokat. Ismeretlen dallam ütötte meg a fülem, ami egészen kellemes volt, de egyben rögtön megéreztem a melankóliát a hűvös nyár eleji szélben állva. És elkezdett énekelni. Hangjától meghasadt a szívem, de mikor a szöveg története összeállt a fejemben csak zokogni tudtam.
" Felmászok a lépcsőkön a lakásodra,
Csak, hogy lássam, hogy vele vagy.
Bepróbálod nekem mesélni, hogy ez semmi,
Szóval újból és újból visszajövök.
A szemembe nézel, és én tudom, hogy hazudsz,
Mikor azt mondod, hogy csak az enyém vagy és senki másé.
De akkor is, ha harcolunk, én nem tudlak nem szeretni
Tudod, hogy nem lehetünk barátok, szóval gondolom ez, hogyan fog végződni.
Dolgok amiket mondasz,
Nem tudom megemészteni.
Ismétlődő napok,
Ez mindig ugyanaz.
Hazafele menet üres-szívű vagyok,
Törött képek a padlón.
És mikor azt gondoltam vége van,
Megláttalak az ajtóban állni.
A szemedbe nézek, és te tudod, hogy hazudok,
Mikor azt mondom jól vagyok, és lesz valaki más.
De ennyi idő után, nem tudlak nem szeretni,
Tudod, hogy nem lehetünk barátok.
Kóstolhatnám újra ajkaid?
Dolgok amiket mondasz,
Nem tudom megemészteni.
Ismétlődő napok,
Ez mindig ugyanaz.
Félünk a magánytól,
Félünk egyedül meghalni.
És habár összetörted a szívem,
Újra megtenném.
A szemembe nézel, és tudod, hogy hazudok,
Mikor azt mondom, csak az enyém vagy, és nincsen senki más.
De akkor is, ha harcolunk, én nem tudlak nem szeretni,
Tudod, hogy nem lehetünk barátok.
Kóstolhatnám újra az ajkaid?
Dolgok amiket mondasz,
Nem tudom megemészteni.
Ismétlődő napok,
Ez mindig ugyanaz.
A napok újra és újra ismétlődnek,
Reménytelenül az elménken kívül vagyunk.
A napok újra és újra ismétlődnek,
Reménytelenül az elménken kívül vagyunk. "
És itt befejezte a gitározást, majd felnézett rám, hogy megnézze, hogyan fogadtam ezt az egészet. De amikor látta, hogy számat fogva zokogok az ajtóba kapaszkodva, ő sem tudott mit mondani. Megbánást láttam rajta, ahogy fájt neki, az amit ebben a pár percben nekem okozott. Nagy szemekkel, pislogott rám, és nem tudott mit kezdeni a helyzettel, majd újra elkezdte pengetni a húrokat, és szemembe nézve énekelt, miután lenyelte a gombócot a torkáról.
" Minden amit kaptam, olcsó bor.
Nem bánod? Minden amit kaptam az a szerelmem irántad.
Mindenem amim van most csak olcsó bor,
Az enyém vagy? Az idő majd nekem is és neked is...
Csak annyit kérek, ne hazudj,
Mert ezzel az alkalommal nem jövök haza hozzád.
Ismétlődő napok, ahol itt maradunk,
Ez így van rendben, mert ez a sors. "
Mikor befejezte megtörölte a szemét, mielőtt elsírta volna magát. Térdeim remegtek és már a zokogásom is alábbhagyott. Nem éreztem semmit. Üres voltam és csak nem értettem az egészet. Én tettem ezt is. Miattam van itt és most vége ennek az egésznek. Én értem ezt el. Én kergettem el magamtól az egyetlen és igaz szerelmem.
Halványan rám mosolygott, majd... Otthagyott. Örökre.
