-3.évad 7.rész Elvonási tünetek-

Sziasztok! Először is nagyon köszönöm, a 28ezer oldalmegjelenítést! El sem hittem ezt a számot, mikor szembesültem vele! Csodálatosak vagytok!

Most pedig egy olyan múltbeli résszel jelentkezem, ami remélem sok kérdesre választ ad. Jó olvasást❤

Fájdalom. Minden értelemben, ahogy csak fel lehet fogni. Eszegetés, nyomasztó alvás. Kivánszorogni pisilni, majd át Jakehez. Ott elmondhatatlan aggódás, és újabb fájdalom. Majd vissza a szobámba és vissza a borzasztóan kényelmetlen kórházi ágyamba. Majd sírás és ismét lidérces álmok.
Már lassan egy hónapja ugyanígy állnak a napjaim. Minden egyes napom ugyanaz, csak talán minden egyes napomon jobban fáj amit tettem. Annyira, hogy majd' belepusztulok ebbe az érzesbe.
Reggel 5 órakor kimentem a fürdőbe lemosni magamról az undort, hogy miután bemegyek a fiamhoz, újból rajtam ragadjon. Hm... a 'fiamhoz'. Még csak meg sem érdemlem, hogy így hívjam őt.
Az újszülött osztály előtt megállva lecsipogtattam a kártyám, majd a hosszú folyosó elején megálltam, hogy belebújjak a steril ruhámba. Magyarán valamiféle nylon anyagú zöld köpeny, és egy ugyancsak zöld szájmaszk. A szokásos reggeli csönd volt letelepedve, ahogy beléptem abba a szobába ahol Jake szuszogott. A szobában csupán 5 kis csöppség volt inkubátorba zárva, és egy nővér, aki egy hajnali falatozót etetett szorgosan tápszerrel. Tehát ma is én vagyok az első anyuka. Igazából az 'anya' szón már sokat eltöprengtem, ahhoz, hogy meglepődjek rajta, vagy esetleg furcsának tűnjön. Hiszen itt mindenki csak anyukának szólít. Egy anyuka a sok közül, nem pedig maga Selena Ailon. Bár alighiszem, hogy maradt még bennem valami abból a Selenából aki akkor volt... Ja a nagy régi idők, azt mindössze 3 hónap...
- Jó reggelt - suttogtam oda a nővérnek, aki a kislányt etette.
Odabiccentett, majd rám mosolygott. Jake inkubátora mellett álltam, de nem mertem ránézni. Bár úgy tűnik, még alszik, akkor is félek mit fogok látni, ha oldalra fordítom a fejem.
- Hogy van a fiam? - motyogtam, még mindig a nővért pásztázva közben.
- Egész jól - bólintott - , ma este mindössze egyszer riadt fel, de nem voltak annyira vészesek az elvonási tünetek - mosolygott rám óvatosan, holott mindketten tudtuk, hogy nem jót jelentenek ezek a szavak.
Lassan, kimérten néztem Jakere, majd mikor megpillantottam a torkom összeszorult és azon nyomban könnyekkel teltek meg szemeim. Két apró kis keze lágyan levolt kötve, az arcán pedig egy halvány karmolás nyom látszott. Hiába szunyókált édesen, és úgy mintha az égadta világon semmi baja nem lenne... Igazából hatalmas nagy párbajon megy keresztül magával szemben. Azzal szemben amit én okoztam neki. Pontosabban a drog és én.  Mindössze elég volt kétszer egy adag heroin, hogy ezt tegyem magunkkal. Na meg persze valószínűleg az alkohol is közrejátszik. Megint ez a szó, hogy 'mindössze'... Felfordul a gyomrom saját magamtól. Egy kövér könny buggyant ki szememből miközben letérdeltem mellé.
- Annyira sajnálom életem - suttogtam lehunyt szemmel azt kívánva, hogy nyeljen el a föld amiért ezt tettem vele.
Percekig csak csendben térdeltem mellette, majd mikor halk nyöszörgést hallatott rögtön felpattantam. Szemét próbálta nyitogatni, de csak száját nyitotta ténylegesen is ki, hogy belekezdjen a sírásba. Óvatosan kivettem, majd megkértem egy másik nővért, hogy készítsen neki egy kis tápszert. Leültem egy székbe, majd próbáltam elhalkítani, egyre hangosabb sírását. Senki sem gondolná, hogy ilyen hangos lehet ez a kis csöppség. Mellkasomhoz húztam és halkan dúdolgatni kezdtem neki, mire rögtön abbahagyta és érdeklődő szemekkel figyelt rám. Elmosolyodtam, majd amíg nem hozták meg a reggelijét énekeltem neki spontán zenéket ami az eszembe jutott. Mary kisbárányától kezdve az első albumomon lévő zenékig. Közben megérkezett még pár anyuka, de nem foglalkoztam velük. Egyszerűen nem tudtam másra koncentrálni azt leszámítva, hogy mennyire szeretem ezt a kis életet. Közben már etettem, sőt ami azt illeti már el is aludt. Csupán 15ml-t evett meg, de megmondom őszintén ennek is örülök. Teljesen elmélyültem a csodálásában, csak arra kaptam fel a fejemet, hogy valaki kopogtat az üvegen keresztül. Rob állt ott. Rám mosolygott, majd valami dobozféleséget fogott a kezében, amit felmutatott nekem. Szájáról leolvastam egy sziát és egy gyere kit, ezért Jaket visszatettem a helyére, majd megkértem egy nővért, hogy azonnal szóljon, hogy ha felkel. Na meg, hogy ne adjanak neki gyógyszert a tudtom nélkül. Ugyanis sajnos ez gyakran előszokott fordulni. Amint rájönnek az úgynevezett rohamok, rögtön begyógyszerezik. Persze, én is inkább azt mondom, minthogy szenvedjen, de muszáj lesz leszoktatni erről őt.
Levettem a köpenyt és a fogasra akasztottam, majd a maszkot kidobtam egy szemetesbe. A kártyám ismét lecsipogtattam, majd odaléptem Robhoz és szó nélkül megöleltem. Kissé eltaszított és végignézett rajtam.
- Sel. Borzalmasan festessz - nézett szemembe kétségbeesett tekintettel.
- Köszi, hogy emlékeztetsz rá - mormogtam, majd átkaroltam és nyakhajlata kis gödröcskéibe dörgöltem orromat.
Megpuszilta a fejem, majd ő is átkarolt. Tudta, hogy csak erre vágyom, ezért még ott álltunk pár percig csöndben egymásba burkolózva, akár egy szerelmespár. Ettől kicsit el is szégyelltem magam, ezért hirtelen engedtem el. Elindultunk a szobám felé, majd mikor beértünk leültünk az ágyamra.
- Hoztam neked reggelit - kopogtatta meg a kajás doboz tetejét.
- Nem vagyok éhes - húztam fel a térdem de megfájdult tőle a hasam, ezért vissza is ejtettem.
Felhúztam pólóm hasamon, hogy szemügyre vegyem a vágásnyomot. Ismét vérzik, sőt át is áztatta a kötést.
- Baszki - dünnyögtem, majd visszahúztam, de észverettem, hogy egy kicsit át is ütött felsőmön.
- Sel, ennek tuti nem kéne így kinéznie. Össze vagy varrva, nem kéne vérezned - nézte undorodva azt a kis vért a pólómon.
- Nyugodj meg, nem fogok belehalni - forgadtam a szemem reakcióját figyelve egy kis vérre.
- Egyél - bökött szemével az ételhordóra.
Ingattam a fejem, de ő akkor is makacskodott és kinyitotta, majd elővett egy villát és kezembe nyomta.
- Nem. Vagyok. Éhes. Kínaiul is elmondjam? Csak mert eltudom, ha annyira szeretnéd - motyogtam dühösen.
- Tényleg? - kerekedett el a szeme.
- Ezt hívják szarkazmusnak, idióta - röhögtem fel erőltetetten.
- Legalább nézd meg mit hoztam. Selena csinálta neked. Mellesleg azt mondta kicsit később benéz, de abba nem lesz köszönet.
- Valószínűleg ki fog osztani. Nem hiszem el, hogy képes volt eljönni hozzám ezek után, ráadásul a te házadba. Honnan tudta egyáltalán, hogy ott vagyok? Ő is kurva jó fej, már nem azért, hogy eszébe jutottam. - toltam el magamtól az ételt.
- Ha ő nem lett volna ott, meghalsz! - mordult rám a szokásosnál hangosabban.
Lehunyta a szemét, majd sóhajtott egyet. Minden idegessége szertefoszlott, majd mélyen a szemembe nézett. Nem olyan ember, aki nem tudja megtartani hidegvérét, mégis ez most nehezére esett.
- Selena, figyelj. Azért ez érthető, hogy haragszik rád. Én is elmondhatatlanul haragszom rád...
- Kösz - szóltam bele.
- Kérlek, hisz' kiakartad magadból vágni a fiadat, betépve! Uramisten! - állt fel. Mit vársz?
- Azt, hogy inkább haltam volna meg - hunytam le a szemem.
- Haltál volna meg? - ismételte meg, úgy, mint aki nem hisz a fülének. És ha tényleg meghaltál volna? Hm? Mi lenne Jakel?! A családoddal? Selenával? Velem - suttogta az utolsó szót.
- Mielőtt bevittek a műtőbe Selena megígérte nekem, hogy felneveli Jaket - néztem fel rá. Én akkor is megakartam halni. Most is. De már nem tehetem ezt vele.
- Miért netán bűntudatod lenne? - horkant fel. Hol a pokolban? - forgatta a szemét.
- Kibaszott nagy szemétláda vagy, - kezdtem szép kimérten és lassan - ezt eddig is tudta mindenki, hiába is akarod eltakarni a külsőddel és az ártatlan mosolyoddal. De, ha nem akarod, hogy én magam dobjalak ki, most rögtön húzd el innen a csíkot, felfogtad?! - még mindig halálian nyugodtan beszéltem.  Nem kellesz nekem se te, se Sel. Azt kezdtek amit csak akartak magatokkal. De ha te csak erre vagy képes, akkor köszi, nem kérek belőle. Jake és én tökéletesen megleszünk kettesben. Nincs senkire szükségem!
- Te is nagyon jól tudod, hogy nem úgy értettem - hunyta be ismét a szemét, és szívott egy mélyet a levegőből.
- Most mondtad el, hogy a pokolba vagyok való! - csattantam fel. És tudod mit? Rohadtul igazad van. Csak ezt nagyon nem most kellett volna mondanod. Hanem mondjuk akkor, mikor otthagytál egyedül több hétre. Mert te turnézni mentél. Nem ért volna rá később. Mikor láttad milyen állapotban vagyok! Láttad, hogy szanaszét vagdostam magam! Tessék megmutassam? Most is látszik! Minden egyes heg! - toltam elé karomat, mire szó nélkül elfordult. És te otthagytál! - kiabáltam szinte most már, és könnyeim is eláraztották arcomat. Túl instabil voltam, ahhoz, hogy egyedül legyek... Miért vittél haza egyáltalán aznap? Miért mentettél meg? Hagytad volna az egészet a fenébe! Elég lett volna, ha rámnézel miközben magadban megjegyzést teszel arra mekkora egy ribanc vagyok! Igen, mindezt magamnak csináltam! Megérdemeltem volna, hogy ott hagyj!
- Hogy hagytalak volna ott? - fordult újra felém, szemében pedig a fájdalom tükröződőtt, amiatt amiket most hozzávágtam.
Megráztam a vállam, majd letöröltem a könnyeim, égy úgy folytattam, hogy azt a látszatot adjam, hogy nem érdekel az egész.
- Aztán mégis otthagytál - mosolyogtam rá keservesen ezzel lezárva a témát.
- Sel, kérlek ne haragudj rám - ült le mellém és tekintetét enyémbe fúrta.
- Én nem haragszom senkire - rázta meg a vállát. Csak... rosszul esik - ingattam a fejem és bebújtam takaróm alá.
Behunytam a szemem, ő pedig végigsimított hajamon, majd nyomott egy puszit homlokomra.
- Alszol? Elmenjek? - kérdezte halkan.
Ingattam a fejem, majd szemeim kinyitottam.
- Ne menj el soha többet... Kérlek - dünnyögtem, mire elmosolyodott. Örök szolgám vagy - nevettem fel keservesen, de lehetőleg megértette belőle, hogy csak viccelek.
- Most viszont hívok egy orvost, hogy nézzen meg - indult az ajtó felé, de még mielőtt kinyöghettem volna az ellenzésem, elhagyta a szobát.
Pár perc múlva Selena toppant be, majd szó nélkül bebújt mellém a takaró alá. Átkarolt és szorosan magához szegezett.
- Nem tudom elmondani mennyire szeretlek, és mennyire utállak ebben a pillanatban - mondta lágy hangon, miközben majd szétroppantotta a csontjaim.
- Kölcsönös az érzés - sziszegtem összeszorított foggal, a fájdalomra felelve, amit pillanatnyilag ő okozott.
- Miután megvizsgáltak elakarok beszélgetni veled - nyomott egy puszit fejemre, majd elengedett és kényelmesen elhelyezkedett.
Úgy, hogy engem teljesen kitúrt. Mikor ez meg volt, ismét átkarolt, de most lágyabban. Mikor bejött az orvos rosszálló szemeket meresztett Selenára.
- Miss Gomez, kérem - ingatta a fejét dr. Ryan.
Valószínűleg nagyon nem tetszik neki, hogy mellettem fekszik. Mellettem, akinek egy rohadt nagy vágás van a hasán, ami összevarrva is vérzik. Oké, végülis igaza van.
- Jó, de miután megvizsgálta visszafekszem - mondta Selena, majd felállt és Rob mellé állt.
Az orvos felhúzta a pólóm, majd leszedte a kötést és úgy vette jobban szemre. Hát, nem igazán bíztató tekintettel figyelte. Letisztította, majd új kötést tett rá, és már végzett is. Kikérdezett még pár dologról, beleértve a fizikai fájdalmat és a stresszhelyzetem. Kiírt egy gyógyszert, amitől tudok aludni, és nagyjából ennyi volt. Sel és Rob árgus szemekkel figyelték, mint mond az orvos, majd Rob vissza is kísérte, miközben gondolom rólam kérdezett. Istenem, én teljesen jól vagyok ahhoz képest, hogy a fiammal mi történik. Őt mégis az én állapotom érdekli.
- Semmi értelme ennek a gyógyszernek, ha nem tudnak felkelteni, mikor Jake rosszul van. Nem akarok így aludni, hogy nem tudom mi van vele - raktam el a gyógyszeres dobozt fiókom aljába.
- Pedig lehet utána jobb lenne. De nem tagadom meg amit most mondtál, megértelek - bólintott Sel és visszaült mellém. Most viszont elmondasz nekem mindent, ami az elmúlt hónapkban történt! Belerohadok a tudatlanságba! - vágta magát hátra.
Oldalra fordította a fejét és megpillantotta, hogy az étel amit nekem küldött még mindig bontatlan. Majd rámnézett összehúzott szemmel, tekintetével azt üzenve, hogy vagy eszek, vagy belefojt a gyrosba. Mellesleg komolyan, gyros? Esküszöm a turnénkon annyit ettem belőle, hogy most ha ránéznék, valószínűleg lerókáznám. Így hát csak nem figyelve rá, mellédőltem és belekezdtem a mondandómba. Elmeséltem neki mi történt azon az estén. Hogy Ross hullarészegen, szinte kidobott a házából, ráadásul meg is ütött, és azt hiszem azért omlottam össze. Aztán elköltöztem, onnan kerültem Robhoz. És utána csak napról napra rosszabbul lettem, sőt kezdett elmenni az eszem. Annyira, hogy szinte minden nap részegen vagdostam, szinte mindenem. Megakartam halni, de annyira! Akkor még nem féltem, hogy lehet sokkal rosszabb dolgot teszek, hiszen ott volt velem Rob. De miután ő magamra hagyott, beszereztem egy halom kábítószert... És nos, azt tudom, hogy csak kétszer alkalmaztam ezt a módszert, mégis fogalmam sincs mit éreztem akkor. Hogy mégis mit akartam tenni. De aztán rájöttem, hogy nem bírom elviselni, hogy Ross egy része van bennem... és igen, ezt tettem... És most itt tartunk.
- Tudom, hogy undorító vagyok, hogy ezt tettem. Hordj el nyugodtan minden utolsónak - fordultam el tőle.
- Nem hiszem el... Tudtam, hogy egyszer Ross tesz téged teljesen tönkre... Mikor - habozott egy kicsit, de aztán folytatta - nálam voltál, mert megcsalt... nos a tulajdon nővéreddel... Azt hittem, hogy észhez térsz, milyen ő valójában.
- Aztán végül mégis te hoztál össze vele újra - dünnyögtem párnába nyomott arccal.
- Ja, és kibaszott nagy hibát követtem el... De az esküvőd napján anyukád is megmondta. Még fiatal vagy, hogy egy ilyenbe lépj. Nézz csak körbe! Sel, 18 éves vagy és rosszabb az idegállapotod egy 50 éve robotoló közmunkásnál!
- Aztán anyám, hazudott Rossnak. És azért vagyok most itt. Ha nem lennék ennyi áruló szeméttel körülvéve, tökéletes lenne minden.
- Tudod... Nem hinném, hogy anyád mondta ezt neki - mondta mire kérdő tekintettel néztem fel rá.
Majd Rob bejött, Sel pedig óvatosan szemével rábökött.
- Hülye vagy - forgattam a szemem, sőt azt hiszem meg is sértődtem.
Ennek semmi értelme nem lenne akkor... ha Rob hazudott volna Rossnak arról, hogy az övé a fiam... Bár talán kicsit logikusabb, hogy ezért lett volna ennyire begurulva Ross. Mégsem áll össze a kép így. Rob előtte elment, mert azt mondta nem bír így ittmaradni velem, hiszen szeret. És én ezt teljesen megértettem. Utána nem is keresett, pusztán a véletlen hozott össze minket. Tehát ez, sehogy sem lenne okés.
- Idd meg ezt - nyújtott oda Rob egy pohár vizet.
- Minek? - néztem fel rá.
- Ittál ma már valamit? - kérdezett vissza.
- Nem - húztam össze szemöldököm.
- Akkor? - nyomta kezembe a poharat, én pedig szótfogadva lehúztam.
Aztán visszafeküdtem, ugyanis hirtelen megszédültem, aztán már éreztem is, hogy pilláim leragadnak. Beletette az altatót a poharamba. Sel, pedig direkt elterelte a figyelmem!
- Szemetek... - dünnyögtem, majd elnyelt az álom.

- 3.évad 6.rész Hét és fél -

Sötétség. Semmi más. Semmi zaj, vagy semmi apró rezzenés. Meghaltam volna? Ez van az élét után? Ennyi? Lábaim előre indultak, egyik a másik után. Egyre sebesebben, mìg végül megbotlottam valami súlyosban. Lassan feltápászkodtam, de ugyanakkor elkezdett alattam remegni a föld, és a messziségből egyre közeledő fényességre figyeltem fel. Még épp időben elugrottam, mielőtt oda ért a vonat. Tovább mentem, viszont ezúttal tudtam - első kézből -, hogy egy vonat alagútban vagyok. 
A távolból gyereksírás hallatszott, ezért rögtön afelé indultam, sőt rohantam. Ez csak ő lehet. Akárhonnan felismerném. Akárki is legyen ő.
Odafutottam ahonnan a leghangosabb a sírás, majd felfigyeltem az újabb vonat közeledésére. A vonat még messze volt, viszont ahogy közeledett egyre jobban láttam a magam előtt álló elmosódott alakot, kezében egy szőke kisfiúval. Mikor a vonat mellettünk suhant el, elmosolyodott az az alak, majd azt az élés tárgyat amit a másik kezébén fogott, a kisfiú mellkasába döfte. 
Én voltam az.
Kétségbeesetten borultam le a földre, ugyanis a térdeim nem bírták tovább a szolgálatot. A vonat még mindig elnyomott minden hangot, én pedig másik énem helyébe kerültem. A kezeim közül kiesett egy nagy, éles kés, ami csörömpölve zuhant a padlóra. A sírás fojtogatott, ahogy véres tenyereim elemeztem.
A távolból ajtócsapódás hallatszott, ami elég szokatlanul hatott, mivel egy alagútban vagyok. Majd egyre hangosabban kiabált valaki. Nem értettem egy szót sem. A hangok elvesztek a mélybe. Mintha nem is lettek volna. Mindenem a hangra koncentrálódott, de nem ment... Annyira fáradt vagyok. Behunytam a szemem, és eldőltem a kemény, hideg földön.
Percek múlva arra keltem, hogy valaki szüntelenül rázza a vállam és a nevem ismételgeti. Lassan próbáltam kinyitni a szemem, közben észbekaptam, hogy nem vettem levegőt. Szemeim kippantattak, és szinte velőt rázó köhögés tört rám, ahogy próbáltam oxigént juttani tüdőmbe, de csak meleg, vörös folyadék jött fel torkomon. Vagyis vér.
A földön ültem a sarokban, Selena pedig mellettem kuporgott. Teljesen megrémítette a látvány, akármit is figyelt. Zokogva rázta a fejét, majd remegve felállt és az ajtóhoz sietett. Valószínűleg kezemet szorította, mert nagyon el van zsibbadva. De miért? Mi történik? A falnak támasztottam fejemet, majd a távolból jövő sziréna szóra emeltem fel a fejem. Mentő? Miért? Nem fáj semmim. Nem vagyok rosszul. Csak fáradt vagyok. A fáradtság meg elmúlik, nem? Csak ki kell pihenni. Újra a falnak támaszottam a fejem, majd lehunytam a szemem, de rögtön ki is nyitottam, ahogy eszembe jutott, hogy vért köhögtem... Elkezdtem reszketni, majd hasamra pillantottam... Mit tettem?

Egy újabb ájulásból ébredtem fel, de ezúttal mindent értettem. Sajnos. A kórházi folyosó plafonján a lámpák erős fénye arra késztetett, hogy hunyorogjak, ezért a többi érzékszervemre hagyatkoztam. Most már borzalmasan fáj mindenem. Szavakba önteni nehéz lenne, csak annyit tudok, hogy fáj. Veszettül. Tudatlanul felnyögtem, majd behunytam a szemem. Valaki megszorította a kezem, majd a fülembe súgott, de nem értettem mit mondott, olyan gyorsan elemelte száját. Egy műtőságyon toltak, ezért kénytelen volt, engedni, hogy tovább vigyenek. Viszont tudom, hogy Selena volt. Valami löket erőt adott, hogy elkezdjem törni a fejem, mit is tegyek. Mit is kell tennem. A szemeim ismét beakartak csukódni a fáradság miatt, de mielőtt megadtam volna magam, egy újabb hang szólított meg. De ezúttal a fejemben. Nem tudtam, hogy képzelődök, vagy tényleg ott volt belül velem, mindenesetre hatásos volt.
- Selly, nem aludhatsz! - szólt rám mérgesen Jake.
A bátyám. Aki évekkel ezelőtt meghalt egy repülő szerencsétlenségben. Aki aznap miattam szállt fel a repülőre.
Fogalmam sincs, hogy hallhattam, vagy miért. De ott volt velem. Mikor majdnem elvéreztem egy kórházi folyosón.
A vérveszteség annyira legyengített, hogy nem gondoltam volna, hogy képes leszek szóra nyitni a szám, mégis megtettem.
- Selena - suttogtam olyan hangosan, ahogy csak tőlem telt.
Tudtam, hogy fogytán az idő, amíg elszakadunk egymástól. Tudtam, hogy lehet soha többet nem látom.
- Figyelj rám - rebegtem, majd kerestem a szemkontaktust. Ígérd meg nekem... hogy, hogy felneveled. Ha túléli - artikuláltam a szavakat, közben egy könnycsepp gördült végig arcomon. Ha túléli - ismételtem -, én akkor sem akarok élni. Tudod jól. Ha szeretsz, kérlek, engedj el... A szebb világba - mosolyogtam rá utoljára, mielőtt begurítottak a műtőbe.
Ismét az ájulás határán voltam, de egy szót még meghallottam, ami többet számított mindennél.
- Megígérem! - kiáltotta utánam Sel.

Gyönyörű napos idő, ami igazán ritka Londonban, de mintha mégis a hangulatomnak kedvezne. El sem hiszem, hogy Ross Lynch elhívott egy randira! Na és az a tegnapi csók... Akárhányszor behunytam a szemem éreztem puha ajkait, a számon. A kezeit a derekamon. Az illatát, ami egy életre orromba szökött. Valószínűleg így érezheti magát minden lány az első csók után, vagy az első randi előtt. Hihetetlen izgatott vagyok, tenyerem folyamatosan nadrágomba törölgettem, ahogy az iskola bejárata előtti lépcsőn álldogálltam. Beleborzongtam a gondolatba, hogy ma megint vele leszek, ezért dzsekimet szorosabban szorítottam mellkasomnak. Mélyet szívtam a levegőből, majd egy autó motor robajára figyeltem fel a közelből. Akaratlanul is fülig szökött a szám, majd ismét egy nagyot sóhajtottam ahogy megállt előttem a Toyotájával. Beszálltam mellé az anyósülésre, majd az övvel babráltam, de előtte Ross megölelt és egy puszit nyomott arcomra. Elvigyorodtam, majd éreztem, ahogy arcom színe megváltozik.
- Szia szöszi - mosolyogtam rá.
- Milyen volt a suli? - kérdezte, miközben kitolatott a parkolóból.
- Elment - ráztam meg a vállam.
Útközben nem beszéltünk többet, ami kezdett elég kínossá várni, de azzal nyugtattam magam, hogy majd nemsokára úgy is megnyílunk. Úgy volt, hogy ebédelni visz, viszont a legtöbb kajáldát már rég elhagytuk, sőt már nem is a belvárosban voltunk.
- Ömm... Hova megyünk? - fordultam felé.
- Majd meglátod - mosolygott rám, és ezzel ismét végeztünk a beszéddel.
Pár perc út után leparkolt egy kis park féleség mellett, ahol egy árva lélek sem volt.
- Oké, akkor gondolom te hoztad a kaját - mondtam, miközben kiszálltam.
Kiszedett a csomagtartóból egy kis piknik kosarat, majd bezárta a kocsit. Mellém jött, majd megfogta a kezem. Érintésére elakadt a lélegzetem, majd csak mosolyogni tudtam, hisz Ross Lynchel kéz a kézben sétálunk.
Egy nagyobb szabad térre terítettünk le egy pokrócot, amin megebédtünk. Majd Ross elővett egy kis csomag csokit, amit szemenként szórakozottan a szájával kapott el. Mikor észrevette, hogy figyelem felhúzta szemöldökét és elmosolyodott.
- Én jobban csinálom ezt - mosolyodtam el én is.
- Oké. Dobok neked egyet. Fogadjunk nem kapod el!
Bólintottam, hogy elfogadom a kihívást. Ross nem tétovázott egyszerre felkapott hármat és nekem dobta. Természetesen egyet sem kaptam el. Mérgesen ránéztem, majd hirtelen felindulásból elkezdtem csikizni, amire felugrott és elfutott.
- Oh, gyere csak ide! - nevettem fel, majd utána futottam.
Mikor utólértem megbotlottam egy nagyobb kőben és Rossra estem.
- Na ez így, elég ciki - próbáltam felkelni róla, ugyanis teljesen rajta feküdtem.
Ő csak elmosolyodott, majd helyet cseréltünk.
- Így jobb? - vigyorgott, majd ajkát enyémre tapasztotta.

Ezúttal eszeveszett kiabálásra keltem fel. Fejem kótyagos volt, tehát valószínűleg kaptam valamiféle érzéstelenítőt. De, hogy őszínte legyek nem hatott valami sokat. Idegtépő fájdalom futkározott végig egész testemen. Felkiáltottam, és a műtőságy vasát markolásztam. Mi a franc történik?
- Él!
- A kisbaba életben van!
- Figyelj, hívd rögtön a szülőorvost!
- Meg kell születnie!
- Hét hónapos a magzat, hogy születhetne meg!?
- Idefigyelj Fred, ha csak az utamban állsz, akár ki is takarodhatsz innen!
- Itt a szülőorvos!
- Rendben hölgyem, ha azt hitte, hogy valaha érzett már igazi fájdalmat, akkor ebbe még bele se gondolt. Meg kell szülnie, nem tudom felvágni. Nagyon sajnálom, de ha császármetszést csinálok, mindketten belehalnak - hadarta el egy középkorú férfi, hogy mi a helyzet, de valahogy nem tudtam felfogni, csak rábólintottam.
Innentől kezdve minden összefolyt. Alig ábrándultam ki az előbbi emlékálmomból. Alig fogtam fel mit tettem magammal pár órája. És, hogy miért tettem. Most már nem voltam saját magam. Csak irányítottak, mit mikor tegyek. Nem számított a fájdalom. Nem számított, hogy életben maradok. Nem érdekelt Ross sem. Semmi az égadta világon csak, hogy vége legyen ennek. És mikor vége volt és a mellkasomra tették azt a kis csöposéget akinek az imént adtam életet, egy perc alatt megfordult a gondolkodásom. Tudtam, hogy nagyon nagy baja is lehetett volna, és lehet is miattam. Hisz csak hét és fél hónapos. Tudtam, hogy túl kicsi és túl gyenge. De tudtam azt is, hogy innentől kezdve nem számít semmi jobban, és nem szeretek senkit jobban, mint a kisfiam.