- Ezt nevezitek szerelemnek? - ordítottam el magam. Ezt?! Nézzetek már körbe! - álltam fel könnyeim törölgetve. Buta kis köcsögök vagytok mind a ketten - ingattam a fejem. Miért kell csinálni a feszkót? - pillantottam Robra, majd a földön fekvő Rossra. Ha igazán szeretnétek engem, akkor a fiam helyeznétek előtérbe - indultam Jake felé és ráadtam a cipőjét.
Mind a ketten kussban, halkan szuszogva néztek maguk elé. Én pedig úgy döntöttem most el kell mennem egy kicsit. A kisfiam betettem a cumisüvegével együtt a babakocsiba és indultam az ajtóhoz, amilyen gyorsan csak tudtam.
- Tőlem aztán csináltok amit akartok. Nyírjátok ki egymást,vagy fasz se tudja - intettem hátam mögé, majd kiléptem a házból.
Már vagy negyed órája sétálgattunk Jakkel, de még mindig nem jutott el az agyamig az elmúlt egy óra történése . Szerettem volna felébredni, bíztam abban, hogy csak egy rossz álom az egész. De amint telt az idő egyre jobban bebizonyosodott, hogy ez a szomorú valóság. A parkban voltunk és mivel egyáltalán nem volt rossz idő, Jake eléggé élvezte a kis sétát. Lehet többet fogom mostantól elhozni ide. Neki is kell a kikapcsolódás. Megpillantottam egy üres padot és lehuppantam rá, magam felé fordítva a csöppségem.
- Nagyon sajnálom ezt az egészet kicsim - néztem rá, de ő csak az övével játszott, néha felpillantva rám, hogy ugye még itt vagyok vele. Tudod, ő az apukád, akivel az előbb találkoztál - sóhajtottam és a távolba meredtem. Nagyon szerettem őt - mosolyodtam el halványan, ugyanis először mesélek neki róla. És biztos vagyok benne, hogy ő is nagyon szeret téged, attól függetlenül, hogy még csak most találkoztatok. Emlékszem mikor először tervbe merültél. Sokat beszéltünk arról, hogy majd együtt megyünk át az egészen. Mindig ígérgette, hogy majd nagyon vigyáz rám mikor még a pocimba voltál. Hogy majd fogja a kezem, miközben kibukkantál. Hogy segít mindenben és amit csak tud ad neked, hogy tökéletes életed legyen - lendültem bele a mesélősdibe, mikor egy könnycsepp legurult az arcomon. Annyira szerettem volna, hogy így is legyen - kezdtem el ismét zokogni, mire érdeklődő szemekkel nézett rám. Sajnálom kicsim, hogy sosem lesz apukád. Én ezt nem így akartam - ingattam a fejem.
Tudtam, hogy egypáran őrültnek néznek, hogy egy park közepén művelem ezt és, hogy volt aki kíváncsian figyelte az egész jelenetet, és azt is tudtam, hogy van aki éppen kiposztolja amit lát. De megmondom őszintén már nem érdekelt. Nem érdekelt, hogy ki mit gondol rólam és, hogy mi fog rólam terjedni az elkövetkezendő napokban. Egyszerűen csak egy összetört lány voltam abban a pillanatban. A közelemben sem volt az a magabiztos híresség aki, ha elesik a színpadon, képes úgy folytatni az előadást mintha mi sem történt volna. És lehet, hogy ez azért van mert már tényleg nem volt senkim. Nem érezhettem azt a magabiztosságot amit Ross és a rajongóim öntöttek belém. Már nem volt velem, mint egy éve a színpadon énekelő Selena Ailonnál.
Teljesen magam alatt voltam és csak szerettem volna kisírni magam valaki vállán. Szerettem volna normálisan megbeszélni Rossal a dolgokat. De ezt az egy lehetőséget is elvesztettem, jobban mondva eltoltam magamtól. Hisz Ross nem annyira hülye, hogy visszajöjjön újra megveretni magát. Csak annyira egoista, hogy nem fogja megtenni, nehogy megsérüljön a tökéletes arca. Egyedül engem szeretett jobban magánál, de már ennek is vége. Talán valahogy eljut a tudatáig, hogy Jake is egy része és talán egy újabb év múlva visszatér.
Lehajtottam a fejem kezemre és úgy próbáltam lenyugtatni az érzéseim. Bárcsak itt lenne Selena és segítene Jakel kapcsolatban. Megvoltak kötve a kezeim és egyszerűen nem is lehetett volna rosszabb a helyzet. Ezer dolog kavargott a fejemben, de hirtelen csak arra lettem figyelmes, hogy kegyetlenül egy dolgon kattogott az agyam. Mégpedig azon, hogy mit fogok kérdezni Rosstól, ha újra látom. Mert legközelebb csakis összeszedett gondolatokkal szeretnék elé állni. De igazából olyan nagyon világrengetőt nem tudtam összekaparni. Aztán viccből a fejemben elkezdtem rímelő mondatokat gyártani, de meg kell, hogy mondjam tetszett a végeredmény. Valami ilyesmi lett:
" És te is ugyanazokat a dolgokat vesztetted el amiket én?
Ismered azt a pánikot amit én?
És szeretném e látni azt a rémületet az arcodon?
Ismered azt a lázat amit én? "
Gyorsan bepötyögtem a telefonomba az imént felsorolt szavakat, és hirtelen felcsillant a szemem. Ez volt az a pár sor ami megindított bennem valamit. Ami újra megvillantotta bennem a remény csóváját.
Gyorsan felpattantam és már siettem is haza a kisfiammal együtt, hogy hangszerhez jussak. Jake út közben elaludt, vagyis ahogy voltam rá se hederítve a tv előtt kuksoló Robra, magam mellé húztam a fiam babakocsistul és lehuppantam a zongora elé. Rob próbált valami beszélgetést kezdeményezni de nem igazán figyeltem rá, sőt teljesen kizártam őt, ami szerintem nem meglepő. Mikor kezdett valami egészen jó dallam kialakulni, fejvesztve rohantam ki a konyhába papírért és tollért. A zongora fedelét lecsapva rajzoltam a kottát, mire Rob lefogta a kezem, ezért kénytelen voltam ránézni, bár kicsit sem kedvesen megkérdezni, hogy mi a francot akar.
- Gondolom erről beszélt Sel még a turnén. Ez lenne az írói ihlet, értem. Akkor hagylak - mondta és készült magával vinni Jaket.
- Cseréld ki a pelenkáját - szóltam utána ugyanolyan durva és közömbös hangnemben.
Ez volt az a pont ahol tényleg nem érdekelt mit kezd magával. Talán önzőségnek tűnik az, hogy rásóztam Jaket, de úgy éreztem ez volt a helyes. Tudtam, hogy a sorok amik abban a pillanatban kipattantak a fejemből mind a düh és harag eredménye, viszont azt is, hogy valaminek a vége és kezdete is. A toll sercegett a papíron, ahogy a kezem meg sem állt az írásban. Nem húztam át semmit, nem változtattam semmit az eredeti gondolataim és mind össze az került a papírra ami a fejemben volt akkor és lappangott bennem egy éve. A címe egy kicsit félreérthető annak aki nem elemzi ki igazán ugyanis refrénben a " Szívek láncok nélkül " szerepel , de aki ismeri a történetünk tudhatja, hogy az egész a mi szívünk érzéseinek hiányáról szól. Ujjaimat kiropogtattam és nyújtogattam, miután megbizonyosodott, hogy a negyed órás görcsös írás nem tett jót neki. Miután a kottában kijavítgattam egy-két dolgot megkönnyebbültem dőltem hátra ezúttal már a kanapén és egyszerűen üres maradt az agyam. A mai napra kimaxoltam a kapacitását és csak fáradtan néztem magam elé. Miután összeszedtem a papírjaim, a hálószobát céloztam meg és ami bent fogadott mosolyra késztetett. Jake és Rob kiterülve feküdtek az ágyon. Pontosabban Jake Rob hasán. És ez azt hiszem kiütötte nálam a cukiságfaktort. Fejem ingatva sétáltam oda az éjjeliszekrényemhez, hogy letegyem rá a vadi új szerzeményem, de Rob kinyitotta a szemét és rám nézett.
- Nem bújsz ide? - mutatta másik szabad kezét, mintha mi sem történt volna az elmúlt két napban.
- Nem tudom - sóhajtottam gondterhelten, majd leültem mellé az ágy szélére, majd végül mégis mellkasára tettem fejem és átkaroltam, közben pedig kisfiam megsimogattam.
Lehunytam a szemem és abban a pillanatban melegség öntötte el a mellkasom. És teljes biztonságban éreztem magam, mégis pár perc múlva könnyek szöktek a szemembe és a pontos okát nem is igazán tudtam. Aztán hirtelen azt vettem észre, hogy bőgök. Rob hirtelen lefejtette a kezemet róla, amin egy pillanatra elakadt a lélegzetem, de hamar rájöttem, hogy miattam csinálja. Ugyanis Jaket betette a helyére, majd mielőtt magához ölelt volna nyakig beletekert szinte a takaróba és, mint egy kis hernyót úgy ölelt magához erősen. Én pedig abbahagytam a sírást, mert nem találtam helyesnek. Hogy lehet valaki ennyire édes? Kipirosodott szemekkel néztem fel rá, ő pedig csak kedvesen mosolygott, minden szeretetét belém öntve. Én kificánkoltam a takaró alól, és hozzábújtam szorosan.
- Akarsz beszélgetni? - kérdezte, mire én aprót bólintottam, holott fogalmam sem volt mit akart mondani vagy, hogy én mit válaszolnék.
Kimentünk a teraszra, ami időközben a kedvenc társalgó helyünk lett. A madarak csicsergése mindig is megnyugtató volt számomra, és segített egy kicsit kizökkenteni a nagyvárosi nyüzsgésből. Londonban mindig kimentem a város szélén álló kis erdőbe dogák előtt, vagy esetleg a stresszesebb napokon, különösképpen akkor mikor elvesztettem a bátyám. Lehuppantam az egyik székre és engedtem, hogy a nyár felé közeledve az egyre melegebb napsütés átjárja a testem. Lehunytam a szemem és az előbbi erdőre gondolva beleborzongtam az enyhe kis szélbe. Hirtelen eszembe jutott az az este... Mikor elvesztettem a testvérem. És Ross tudott csak megnyugvást adni. Nagyot sóhajtva ránéztem Robra és vártam, hogy kezdeményezzen. De ő is ugyanerre várt és mivel nem a türelmemről vagyok híres, ezért én kezdtem.
- Megtudhatom, hogy mit gondoltál egy órája, hogyha megölöd Rosst minden megfog oldódni? - ingattam a fejem. Ráadásul a kisfia előtt.
- Ha jól hallom most leapáztad Rosst? - horkantott fel. A kisujját sem mozdította soha Jakért.
- Ez így van, de akkor sem Jakie előtt kellett volna. És mi van ha rendőrségre megy, hm? Jót fog az tenni nekünk szerinted?
- Nem fog odamenni - húzta száját félmosolyra és fogalmam sem volt mi járt a fejében.
- Miért vagy benne olyan biztos?
- Csak tudom - zárta le ezzel ezt a témát. Tetszik az új számod - jegyezte meg mellékesen. Mit akarsz vele kezdeni? - kérdezte, mire én kissé meglepődtem. Elvégre én vagyok a menedzsered, tudnom kell róla - mosolygott rám.
- Albumot akarok - vágtam rá gondolkodás nélkül. Ez lenne a koncepciója. Ilyen hangulat.
- Komolyan megakarod ünnepelni az elmúlt egy évet? - kerekedett el a szeme.
- Igen. Mert túléltem - válaszoltam egyszerűen.
- Nem tudom, hogy reagálna rá a közönség - húzta el a száját. Nem igazán ezt szokták meg tőled. Egyik dalod sem szól szakításról, sőt csak pozitív dalaid vannak - ráncolta a szemöldökét.
- Igen, mivel egy leginkább gyerekeket és kis tiniket megcélzott közönségem volt a lemezkiadónál, ahonnan kitettek, szóval szerintem itt az ideje a valós érzéseimet kiadni, nem csak azt, hogy mennyire "Csodálatos a világ " - forgattam a szemem utalva az egyik sablonos és elcsépelt számomra. Megszeretném mutatni ki vagyok én - jelentettem ki a legnagyobb magabiztossággal.
- Oké - bólintott, ezzel kimutatva, hogy meggyőztem. Sel inspirált? - kérdezte halvány mosollyal.
- Mindig is ő marad a példaképem - viszonoztam mosolyát.
- Már csak zenekar, hangtechnikus, stúdió ja és egy lemezkiadó kéne - emelte égnek a szemét elhúzott szájjal.
- Rajta hát! - pattantam fel, hogy intézkedjek, de igazából fogalmam sem volt mit kezdjek ezzel, szóval rögtön visszaültem. Oké. Te vagy ebbe a jó, kezdj valamit a helyzettel! - tártam szét türelmetlenül a karom, amire felnevetett.
- Ahj, te lány! - ingatta a fejét, majd odajött hozzám és hajamba csókolt. Jól vagy? - súgta a fülembe visszatérve Rossra.
- Nem - mosolyogtam rá keserűen.
- Mit akart? - kérdezte.
- Jaket és engem - mondtam mire a tekintete teljesen megváltozott, ahonnan
rögtön tudtam, hogy mi jár az eszében.
Igen pontosan az, hogy hogy töri ki a nyakát és még szépen szólva.
- De nyugodj meg, én már döntöttem a jövőmről és ő nem szerepel benne. Hamarosan újabb levelet küldök neki, az elválással kapcsolatban és ha erre is hasonlót lép, bíróságra megyek. Igaz kicsit tovább fog tartani, de akkor is elválok tőle.
- Mi ezért fogunk Vegasban házasodni - tervezgette, majd elnevette magát. De nyugodj meg, mi nem fogunk elválni. Nem bizony - ölelt magához kissé mániákusan, mire picit eltoltam magamtól. Oké - köszörülte meg torkát - , szóval mi a terv?
- Felhívom Selenát, hogy tud e nekem segíteni az alap dolgokban - álltam fel most már tényleg a dohányzóasztaltól, de Rob megfogta a kezem és maga felé fordított.
- Nekem is vannak kapcsolataim. Vagyis tudok valakit, aki könnyedén eljuttathat a legjobb lemezkiadók egyikéhez - nézett mélyen a szemembe, mire én hevesen ingattam a fejem.
- Soha többet nem akarom látni azt a mocskot - céloztam a kissé erőszakos, köcsög bátyjára, Elenre.
- Lehet át kéne gondolnod.Nem szeretném ha valami gagyi helyhez szerzőztetnél. Többet érsz annál.
- Én pedig nem akarok a közelébe kerülni - jelentettem ki és bementem a nappaliba.
- Ha csak rád nézne kinyírnám - jött utánam én pedig unottan ránéztem.
- Azt tudom - horkantottam fel, majd fáradtan a hajamba túrtam. Apád megfenyegetett, hogy hozd ki a börtönből? - kérdeztem mire tátva maradt a szája. Elvileg jegyesek vagyunk, nem? Akkor miért titkolózol? Miért félsz tőle?
- Nem tudom kicsim. Ez már be van nálam rögződve egész pici koromtól. Csak apa a főnök és ennyi - rázta meg vállát, majd odébb állt volna.
- Nem kell annak lennie. Felnőtt ember vagy, már eljöttél onnan. Vége, érted? Nem fog téged kinyíratni - ingattam a fejem.
- Nem magamat féltem - mondta, bennem pedig megállt az ütő.
- Jake - suttogtam majd őrült tempóban berohantam a szobába, de a kisfiam nem volt az ágyában. Ne! Istenem hol van?! - ordítottam el magam, majd rögtön könnyek szöktek a szemembe. Mit tettél vele?! - rontottam Robra. Hova vitte? - ordítottam ismét el magam és azt hiszem az ideg összeroppanás szélén álltam. Hol van? - kérdeztem ismét hisztérikus hangnemben remegő kézzel. Oké - vettem egy hatalmas nagy levegőt, de aztán ismét rám tört a sírás és nem tudtam lenyugodni, pedig abban a pillanatban az lett volna a legfontosabb.
- Tudtad! A kurva életbe tudtad, hogyha nem hozod ki a börtönből Elent ez lesz belőle! Tudtad! - kiabáltam rá.
- Nyugodj meg, Selena kérlek! - szólt rám hangosan.
- Hogy a picsába nyugodjak meg amikor elrabolták a még nem egy éves fiam??? - ordítottam még mindig torkom szakadtából rá. Megyek a rendőrségre és véget vetek ennek - rohantam ki a nappaliba, és már vettem is fel a cipőmet és vállamra dobtam a táskám.
- Selena nem mehetsz rendőrségre! - ragadta meg erősen a csuklóm.
- Dehogynem mehetek - akartam kirántani a kezem az övé alól, de ő csak erősebben szorította. Az összes rohadt rokonod a rácsok között fog megrohadni - téptem ki végül kezem az ő szorításából és kiléptem a lakásból.
Mivel jogsim nincs így ahogy csak tudtam rohantam ki a főútra, hogy fogjak egy taxit. Rob nem jött utánam ami rohadtul fájt, viszont semmi más nem érdekelt csak a kisfiam. Mivel az utcán megszokás szerint csak csigalépésben lehetett haladni, közelebb mentem a boltok bejártához, ahol kevesebb ember volt, ezért ismét gyorsabbra fogtam az iramot. És mikor a második lépésemnél nekem vágták az ajtót, azt hittem nem is lehet már rosszabb ez a nap.
- Komolyan, nem tudna figyelni? - majd mikor észrevetten, hogy az a valaki Ross volt, hisztérikus nevetésbe törtem ki. Hát ezt nem hiszem el - forgattam a szemem és mentem tovább, de Ross utánam jött.
- Sel, baj van? - kérdezte és kissé sántítva, de futott mellettem.
- Igen kurvára! - álltam meg mert már nem bírtam ezt az egészet.
Szerencsére épp jött egy taxi, ezért mindenkit aki utamba került arrébb löktem és beültem a hátsó ülésre, mit sem törődve azzal, hogy egy nénikét kellet magam elől eltessékelnem, aki a taxit hívta. Nem hittem a szememnek, de Ross beült mellém. Nem törődtem a jelenlétével, csak bediktáltam a címet és próbáltam nem a legrosszabb dologra gondolni, hogy mi történhet a kisfiammal. De ahogy már belegondoltam ebbe, rögtön ellepték a könnyeim az arcomat.
- Úristen Sel, mi az? - nézett rám kétségbeesetten Ross.
- Selena Ailon és Ross Lynch van a hátsó ülésen? - kérdezte a sofőr felcsillanva, hogy hátha meglesz az 5 perc hírneve, majd amikor ránk pillantott, inkább nem szólalt meg.
Nem tudtam megszólalni csak zokogtam, majd mikor Ross végigsimított a karomon én pedig szaggatottan ugyan, de legalább újra kaptam levegőt.
- Jaket elrabolták - mondtam, mire Rossnak elkerekedtek a szemei és elég hangosan újra megkérdezte, mert nem hitt a fülének.
- Jézusom - suttogta maga elé meredve, én pedig gyorsan felvázoltam neki mi a helyzet. Nem kellett volna beengedned őket a lakásodba - ingatta a fejét.
- Rob lakása. Nem gondoltam volna, hogy ez lesz. Én nem...- kezdtem bele újra a sírásba, ő pedig fejemet ölébe ejtve simogatta.
- Megfogjuk találni - bizonygatta. Tudom. Csak ne sírj - nyugtatgatott, holott láttam rajta, hogy ő neki is ugyanúgy fájt, mint nekem.
Egész úton nem szóltunk egymáshoz, csak csöndben ültünk és próbáltunk nem gondolkozni. Mikor kiszálltunk a kocsiból, Ross nem engedte, hogy én fizessek, ezért megvártam amíg rendezi az anyagiakat, ugyanis nem akartam egyedül lenni ilyen állapotban, ilyen fontos dolognál. Nem számított, hogy ő van velem, csak, hogy valaki legyen. A rendőrség előtt lefogta a kezem, mielőtt kinyithattam volna az ajtót vissza húzott, majd mikor meglátta a kezemen a szorítás nyomokat, kérdőn a szemembe nézett.
- Nagyon remélem, hogy ez nem az, amire gondolok - mondta.
- Ennek nem most van itt az ideje, oké? Most a kisfiunk a legfontosabb és egy percet sem akarok vesztegetni - válaszoltam, mire bólintott.
- De Sel, lehet, hogy nem kéne most oda bemenni - mondta mire felhúzott szemöldökkel néztem rá. Lehet, hogy csak rosszabb lesz a helyzet. Elvégre egy maffia fejessel állunk szembe.
- Ezt honnan tudod? - kérdeztem meglepetten, hiszen ennyire részletesen azért nem mondtam el neki mi a helyzet.
- Hidd el, nem unatkoztam New Yorkban. Féltelek titeket tőle - nézett szemembe.
- Rob nem rossz ember - ingattam a fejem. Ő már kiszállt ebből. Mi vagyunk célpontok Elen miatt.
- Pont ezért nem kéne ide bemennünk - ölelt magához, amit teljesen nem értettem miért tesz, majd úgy csinált, mintha megakarná puszilni az arcom, de a fülembe súgott. Sel, figyelnek minket, láttam a pasast, utánunk jött kocsival. Nem mehetünk oda be, ez egy csapda. Kérlek hallgass rám bármennyire is nehéz - hajolt el fülemtől, én pedig hittem neki és követtem őt, ahogy fog egy taxit, majd ismét beültünk a hátsó ülésre, majd Ross bediktálta a címet.
- Figyeljen rám! - szólt Ross a sofőrnek. Követnek minket. Látja azt a fekete Audit balra? - kérdezte, majd a sofőr bólintott. Valahogy le kéne hagyni, esetleg megtéveszteni, majd úgy eljutni a címre. Meglehetne oldani?
- Úgy ismerem LA-t, mint a tenyerem, nem lesz probléma, de ugye tudja, hogy ez sokba fog fájni? - nézett hátra vigyorogva az ápolatlan külsejű, szakállas melák, mire mindketten bólintottunk. Hiányzott már egy kis kaland - dörzsölte össze a tenyerét, majd a gázra taposott.
- Hát nekem nem igazán - dünnyögtem orrom alatt, miközben magamban imádkoztam, hogy ne essen baja...csak ne essen baja.
Ez az út is ismét fülsüketítően csöndes volt, még a rádió sem szólt és szinte fogni lehetett volna a feszültséget. Próbáltam markolászni az ülésem alját, hogy ne remegjen a kezem, de már szinte fájdalmasan erősen tettem. Ross ezt látva megfogta a kezem és összekulcsolta övével. És akármennyire is most az érzéseimmel nem kellett volna foglalkoznom, a szívem dobogása a torkomig ért és érintésétől elgyengültem. De a kezem remegése tényleg elállt. Mindig is ilyen hatással bírt rám, ez egy évvel később is ugyanúgy maradt.
- Sel. - mondta mire ránéztem, de a kezünk még mindig össze volt kulcsolva. Bocsánat a mai balhéért - jegyezte meg, mikor kiszálltunk.
- Erre nem vagyok kíváncsi, oké? - pillantottam újra rá, mire bólintott. Inkább mondd mi lesz a következő lépés - mondtam mikor elhajtott a taxi.
- Mi keressük meg magunktól Jaket - nyitotta ki...nos az R5 ház ajtaját.
- És mégis hogyan?
- Hívd ide a pasikádat, de mondd meg neki, hogy ne feltűnően érkezzen és ne a saját kocsijával. Ki kell hozni azt a szemetet a sittről. Még ma - mondta majd előreengedett és bezárta maga mögött az ajtót.
Vegyes érzések kaptak el hirtelen, ahogy abban a házban álltam Rossal, ahol minden megtörtént. Pontosabban minden véget ért. De ezzel nem tudtam foglalkozni, ugyanis fel kellett hívnom Rob-ot, hogy jöjjön ide. Miután ez a hívás megtörtént, csak várni tudtam és nem gondolkozni. Mivel még mindig szüntelenül könnyes volt a szemem és térdeim is folyamatosan remegtek, ezért kénytelen voltam leülni az egyetlen ottmaradt bútorra, vagyis egy kanapéra Ross mellé, és így vártuk az exemmel a barátom. Csodás percek voltak.
- Itt rontottam el az egész életem - nézett körbe Ross hangosan gondolkozva.
- És ezzel még csak nem is lenne semmi baj. De nem csak a mi életünket rontottad el. Ross - néztem rá könnyezve. Ha valami baja esik, én abba beleőrülök - jelentettem ki.
- Hidd el nem csak te - ingatta szomorúan a fejét.
- Pár órája láttad először - csattantam fel önző módon.
- És ez alatt a pár óra alatt átértékelődött az életem, elhiheted. Szerinted nekem nem rossz érzés? - kérdezte nyugodtan. Abba belegondolni, hogy lehet ma és utoljára láthattam a fiam ?
- Ezt ne kend másra. Tudod jól, hogyha nem csináltad volna itt - mutattam körbe - ezt az egészet minden másképp lenne.
- Igen tudom, de te is tudhatnád, hogy megbántam. Hányszor mondjam még?
- Ross itt nem szavak kellenek - hunytam le a szemem, ahogy visszagondoltam mik történtek itt és az előző évben.
- Mondd mit tegyek akkor? - tárta szét karját teljesen meglőve.
- Nem tudsz semmit. A sebeket nem tudod eltüntetni, amit bennem okoztál.
- De betudom foltozni és újabb boldog emlékeket építeni rá - fogta meg a kezem ismét úgy, ahogy a kocsiban.
- Miért csinálod ezt velem? - engedtem el kezét. Pont mikor a legsebezhetőbb vagyok. Figyelj - fordultam felé egész testemmel - , ígérem nem leszek bunkó és megfogjuk ezt beszélni normálisan. De nem ma. Ma Jake a legfontosabb oké?
Válaszul, csak szorosan magához ölelt, én pedig viszonoztam. Ebben az ölelésben nem volt semmi harag, semmi rossz emlék. Csak elkeseredett szülők voltunk, akik féltek elveszíteni a kisfiúkat. Illata orromba szökött és ahogy védelmezően szorított magához, tudtam, hogy minden rendben lesz. Sokat lett volna szükségem erre az ölelésre az elmúlt időben. Pár percig csak egymás ölelésébe burkolózva ültünk az R5 ház kanapéján, amikor csöngettek és egyszerre pattantunk fel. Ross nyitott ajtót Robnak, majd mikor belépett, a legnagyobb meglepetésemre kezet fogtak. Nagyon helyes. Milyen érdekes, hogy mennyire megtud változni az ember egy pár óra alatt. Bár inkább verekednének, mint, hogy az én kis Jakiem miatt fogjanak kezet. Rob leült mellém a kanapéra, Ross pedig velünk szembe a földre. Rob átkarolta a vállam, de tudtam, hogy most szimplán csak megnyugtatni akart és nem dicsekedni velem. A helyzet annyira abszurd volt, de abban a pillanatban csak a kisfiam érdekelt.
- Akkor mi a terv? - kérdeztem.
- Kifizetjük Elen óvadékát és elhozzuk. Úgyis a közelben vannak és mivel követnek tudni fogják, hogy a köcsög bátyám kint van és mivel csak ennyi a céljuk visszafogják adni Jaket sértetlenül - vázolta fel Rob, de nekem nem tűnt ilyen egyszerűnek.
- Egyszerűen miért nem hozzák ki ők Elent? - tettem fel a kérdést, mire Rob száját harapdálva ingatta a fejét miszerint ő sem tudja.
- Megakarnak félemlíteni engem? Tudjam hol a helyem? Mit akarnak tőlem, Rob?
- Nem tudom! - vágta rá talán túl gyorsan is.
- A faszt nem tudod! - csattant fel Ross, aki eddig csöndesen ült.
- Én már kiszálltam, engem nem avatnak be!
- Nem jó dolog benne bízni, Sel - nézett fel rám Ross. Az a baj, hogy túl naivak vagyunk itt mind. Én tudom ki ő. Egy éve még eladta volna anyádat is kilóra csak, hogy megcsináljon téged - ingatta a fejét, mire én rögtön rászóltam.
- Fejezd ezt be kérlek, ennek semmi értelme! - förmedtem Rossra.
- Valóban? Nem vagy rá kíváncsi ki kamerázott be minket Puertón? - mondta én pedig nem akartam hinni neki, de valahogy kezdett összeállni a kép.
Hiszen Rob mit keresett ott?
- Mi van? - néztem Rob felé válaszra várva.
- Vagy, hogy miért volt a bátyja a menedzsered? Komolyan kicsim,nem látod mi folyik itt?
- Nem érdekel! - csattantam fel. Egyedül a fiam érdekel - álltam fel és készültem lemenni a garázsba, ők pedig jöttek utánam egy szó nélkül.
A garázsba leérve, Ross kinyitotta az ajtót, majd beült a kocsiba, intve nekünk, hogy mi is szálljunk be. Én reflexből az anyós ülésre huppantam, aztán kaptam észbe, ahogy Rob beült hátra, hogy hátha rossz ötlet volt, de igazából nem törődött vele. Miközben Ross kihajtott az útra én bekötöttem magam és előkapartam a telefonom a táskám aljáról. A kijelzőre pillantottam, ami 18:07-et mutatott. A kisfiamat már több, mint egy órája rabolták el. És azt sem tudom, hogy tudom visszakapni. És talán a vesztembe rohanok, ahogy engedem, hogy irányítsanak. Rob iránt kezdem elveszteni a bizalmam, Ross pedig egy egész más téma. Nem igazán tudom, hogy benne fogok e még valaha bízni. Most viszont engedtem, hogy ők irányítsanak. Nem volt más választásom. Ezt egyedül nem tudtam volna végigcsinálni. Próbáltam higgadtan átgondolni az elmúlt két napot, hogy hasznosan töltsem az időt, viszont lehetőleg úgy, hogy közben próbálok nem megőrülni. Aztán rájöttem, hogy nem csak az utolsó két nap számít. Hanem minden amióta az első Prascot megjelent az életünkben. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy mekkora annak a valószínűsége, hogy Elen öccsét megkapom táncosnak. Bár visszaemlékezve a Vegasban töltött estére kezdett összeállni a kép. Rob már akkor megakart engem szerezni, mikor még én nem is ismertem őt. Túl zavaros volt az egész. Főleg azt nem értettem, miért akarta volna Rob tönkretenni a nászutam Rossal? Hiszen tudtam, hogy elfogadta. És miért pont akkor tűnt el a kisfiam, mikor rájöttem, hogy William, Rob apja mit tervez?
- Roberto - fordultam hátra barátom felé, a szemszögemből pedig láttam, hogy Ross elmosolyodott. Mi be vagyunk otthon kamerázva? - szögeztem neki a kérdést, minden előbbi nélkül.
- Ezt nem most kéne megbeszélnünk, hercegnőm. - tudta le ennyivel, ezúttal Ross felhorkantott a megnevezésemre.
- Befejeznétek mind ketten a becézgetésemet, a kurva élet? - dőltem hátra az ülésem támlájának.
Erre egyikük sem szólt, majd én csak magam elé meredve beszéltem Robnak.
- Ezt is te kameráztad be? - kérdeztem gúnyosan. Mire volt ez jó neked? - fordultam ismét felé. Arra izgultál, hogy rak meg Ross, vagy mi? Undorító vagy - ingattam unottan a fejem. Komolyan inkább veszélyezteted a kisfiam életét, csak neked ne essen bajod.
- Tudod jól milyen fontos nekem Jake - jelentette ki, kissé sértődött fejjel.
- Akkor miért engedted be apádat egy légkörbe a kisfiaddal és a jegyeseddel ? - szólalt meg Ross, megtörve a kissé veszekedésbe torkolló beszélgetésünk.
- Ez nem rád tartozik - oltotta be Rob, mire Ross inkább elfogadta az " okos enged, szamár szenved " elvet.
Ezután senki nem szólt semmit, csak mereven meredt maga elé. Néha valaki köhintett, vagy mozgolódott az ülésén. Rossal mindketten abban a pillanatban megelégelve ezt nyúltunk a rádióhoz, hogy bekapcsoljuk, ezért akaratlanul is, de összeért a bőrünk. Ebben a pillanatban több dolog is történt egyszerre. A szívem ismét gyorsabban vert, Ross észrevette, hogy a bal kezemen még mindig az ő eljegyzési gyűrűje van, majd egy hatalmas nagy fékezés. Rob ebből nem érzékelt semmit. Csak mi ketten tudtuk ezt, mennyit is számít az a gyűrű. És persze, hogy viselem. A piros lámpa előtt éppen, hogy megálltunk, egy centivel. Én a könyöklőre tettem a kezem, amit Ross is tett, majd picit a kisujjával megsimogatta a kézfejem, majd átcsúszott a gyűrűre. Szúrós tekintettel néztem fel rá, hogy mi a francért simogat, majd mikor feltette a másik kezét a kormányra elég feltűnően, megértettem mit akart. Rajta is ott volt a karikagyűrű, nekem pedig szerintem akkorát dobbant a szívem, hogy nem elég, hogy a kocsiban ülők hallhatták, de még a másik utcában sétálók is. Próbáltam lenyelni ezt az egészet, de egyszerűen lehetetlen volt. Nekem gyűlölnöm kéne Rosst, nem szabadna hagynom, hogy ezt tegye velem. Ez nem helyes.
- Pár perc és ott vagyunk - törte meg a csendet a mellettem ülő. Valakinek bármi terv?
- Otthagyom a pénzt, tökön rúgom azt a seggfejt és mehetünk Jakért - rázta meg egyszerűen Rob a vállát.
- Csak van egy probléma öregem - állt be a parkolóba Ross, majd mikor megállította a az autót, hátra fordult a barátomhoz. Mondj egy okot amiért bíznom kéne benned. Tudom jól, hogy nem csak azért ül, mert én akartam a rács mögött látni. És azt is tudom hogy te sem vagy sokkal különb nála.
- Akkor gyere be velem - rázta meg a vállát Rob, majd ki is szállt a kocsiból.
- Menj be vele - intettem.
- Te miért nem jössz? - kérdezte.
- Kicsit sem néznének furán, ha mi hárman beállítanánk oda - horkantottam fel. Így is elég abszurd lesz.
- Igazad van - bólintott, majd kiszállt.
Fél órával később már komolyan pánikolni kezdtem, hogy mi tarthat eddig. Vajon mennyire van már szüksége Jakenek egy pelus cserére? Mennyire szomjas és éhes? És mennyire félhet? És még csak azt sem tudom, hogy hol van. Én pedig időmet vesztegetve ültem a kocsiban. Nem tehettem mást. Egészen elkalandoztam, ahogy folyamatosan nézegettem a telefonom kijelzőjét, hogy milyen gyorsan telik az idő, de az egyik pillanatban arra eszméltem fel, hogy Elen áll az ablakom mellett levigyorogva rám. Ijedtemben elejtettem a telefonom, de mielőtt felvettem volna, megbizonyosodtam arról, hogy Ross és Rob is vele van. És ahogyan beszálltak a kocsiba, még nagyobb lett a feszültség, pedig Elen igazán a mennyekben járt, hogy kiszabadulhatott.
- Szia Selly, de nagy kislány lettél - nevetett fel Elen, mire a mellette ülő öccse visszakézből egy pofont adott neki.
- Jézusom - emeltem tekintetem a plafonra, majd sóhajtva bekötöttem magam.
- Hé, nyugi - simogatta meg karom Ross, majd elindította az autót. Okés. Akkor visszamegyünk Rob lakására, és ott várjuk a többi édes kis imádni való rokonaitokat, a kisfiunkkal együtt. Ha pedig ez nem így lesz én magam fogok kinyírni mindenkit, aki az utamba kerül, addig amíg Jaket nem látom újra - vázolta fel Ross is a saját tervét, amit én is így gondoltam.
Ez így mind szép és jó lett volna, ha nem az üres lakásba érkezünk meg. De sajnos nem volt ott senki, és Rob hiába hívta az apját, az nem vette fel. Kezdtem feladni a reménnyel és teljesen elkeseredetten huppantam le a fotelba. Elen a konyhában zabálta fel a hűtőt, Rob pedig egyfolytában a telefonján lógott. Én és Ross pedig csak tanácstalanul ültünk egymással szemben.
- Te álmodtál már a jövődről? - kérdezte Ross, minden előbbi nélkül.
- Hát nem éppen - ingattam a fejem.
- Hülyének néznél, ha azt mondanám én igen? - kérdezte én pedig csak érdeklődve figyeltem. Többet is álmodtam már egy vonatalagúttal és Jakkel. Mindig ugyanazt, de mégis másképp - ecsetelte és én rögtön tudtam miről beszélt.
- Azt hiszem én is álmodtam már ilyet. Többször is - mondtam, mire jobban előrehajolt és több magabiztossággal folytatta.
- Jake volt benne. Először saját magammal. Én... Sel - nézett a szemembe. Én megöltem őt az álmomban. Aztán...-folytatta volna, de mivel nehezére esett én fejeztem be helyette.
- Aztán én - mondtam ő pedig lassan bólintott.
- Aztán pedig Rob - jelentette ki, viszont arról nem tudott, hogy én ezt a változatot még nem ismertem.
Amiben az is közrejátszhatott, hogy nem aludtam valami sokat az utóbbi időben.
- Mi? - kérdeztem elkerekedett szemekkel, miszerint én nem igazán ismertem ezt a sztorit.
- Mindig egyre hosszabbak lettek a sztorik. De mielőtt folytatnám kérdezhetek valamit? - nézett mélyen szemembe.
- Persze - vontam meg a vállam.
- Te is csak saját magadnál láttad a vért?
- Oké ez egy hosszabb sztori, de igen - sóhajtottam. Csak az a baj, hogy én tényleg véreztem - mondtam, de nem tartottam megfelelőnek az alkalmat, hogy erről beszéljünk, ezért rögtön tovább kérdeztem őt az utolsó álmáról.
- Láttam őket - bökött a fejével Rob, majd Elen felé. És megmondom neked Sel, én félek.
- Ross kérlek, ez csak egy álom - forgattam a szemem.
- Igen, egy olyan álom amit mind a ketten láttunk. Tehát van jelentősége - ecsetelte.
- Ez a vonat alagút még csak nem is létezik - tártam szét a karom. Figyelj rám! - hajoltam előre. Elegem van, hogy itt ülünk és nem csinálunk semmit, miközben a kisfiam egy nagyon rossz ember kezében van. És mi nem teszünk rohadtul semmit! - kiabáltam most már szinte rá, mire a többiek is rám néztek.
- Kérlek nyugodj meg! Mégis ki mondta, hogy nem létezik az az alagút? - kérdezte tőlem Ross, bennem pedig újra megcsillant a remény csóvája.
Igen pontosan az, hogy hogy töri ki a nyakát és még szépen szólva.
- De nyugodj meg, én már döntöttem a jövőmről és ő nem szerepel benne. Hamarosan újabb levelet küldök neki, az elválással kapcsolatban és ha erre is hasonlót lép, bíróságra megyek. Igaz kicsit tovább fog tartani, de akkor is elválok tőle.
- Mi ezért fogunk Vegasban házasodni - tervezgette, majd elnevette magát. De nyugodj meg, mi nem fogunk elválni. Nem bizony - ölelt magához kissé mániákusan, mire picit eltoltam magamtól. Oké - köszörülte meg torkát - , szóval mi a terv?
- Felhívom Selenát, hogy tud e nekem segíteni az alap dolgokban - álltam fel most már tényleg a dohányzóasztaltól, de Rob megfogta a kezem és maga felé fordított.
- Nekem is vannak kapcsolataim. Vagyis tudok valakit, aki könnyedén eljuttathat a legjobb lemezkiadók egyikéhez - nézett mélyen a szemembe, mire én hevesen ingattam a fejem.
- Soha többet nem akarom látni azt a mocskot - céloztam a kissé erőszakos, köcsög bátyjára, Elenre.
- Lehet át kéne gondolnod.Nem szeretném ha valami gagyi helyhez szerzőztetnél. Többet érsz annál.
- Én pedig nem akarok a közelébe kerülni - jelentettem ki és bementem a nappaliba.
- Ha csak rád nézne kinyírnám - jött utánam én pedig unottan ránéztem.
- Azt tudom - horkantottam fel, majd fáradtan a hajamba túrtam. Apád megfenyegetett, hogy hozd ki a börtönből? - kérdeztem mire tátva maradt a szája. Elvileg jegyesek vagyunk, nem? Akkor miért titkolózol? Miért félsz tőle?
- Nem tudom kicsim. Ez már be van nálam rögződve egész pici koromtól. Csak apa a főnök és ennyi - rázta meg vállát, majd odébb állt volna.
- Nem kell annak lennie. Felnőtt ember vagy, már eljöttél onnan. Vége, érted? Nem fog téged kinyíratni - ingattam a fejem.
- Nem magamat féltem - mondta, bennem pedig megállt az ütő.
- Jake - suttogtam majd őrült tempóban berohantam a szobába, de a kisfiam nem volt az ágyában. Ne! Istenem hol van?! - ordítottam el magam, majd rögtön könnyek szöktek a szemembe. Mit tettél vele?! - rontottam Robra. Hova vitte? - ordítottam ismét el magam és azt hiszem az ideg összeroppanás szélén álltam. Hol van? - kérdeztem ismét hisztérikus hangnemben remegő kézzel. Oké - vettem egy hatalmas nagy levegőt, de aztán ismét rám tört a sírás és nem tudtam lenyugodni, pedig abban a pillanatban az lett volna a legfontosabb.
- Tudtad! A kurva életbe tudtad, hogyha nem hozod ki a börtönből Elent ez lesz belőle! Tudtad! - kiabáltam rá.
- Nyugodj meg, Selena kérlek! - szólt rám hangosan.
- Hogy a picsába nyugodjak meg amikor elrabolták a még nem egy éves fiam??? - ordítottam még mindig torkom szakadtából rá. Megyek a rendőrségre és véget vetek ennek - rohantam ki a nappaliba, és már vettem is fel a cipőmet és vállamra dobtam a táskám.
- Selena nem mehetsz rendőrségre! - ragadta meg erősen a csuklóm.
- Dehogynem mehetek - akartam kirántani a kezem az övé alól, de ő csak erősebben szorította. Az összes rohadt rokonod a rácsok között fog megrohadni - téptem ki végül kezem az ő szorításából és kiléptem a lakásból.
Mivel jogsim nincs így ahogy csak tudtam rohantam ki a főútra, hogy fogjak egy taxit. Rob nem jött utánam ami rohadtul fájt, viszont semmi más nem érdekelt csak a kisfiam. Mivel az utcán megszokás szerint csak csigalépésben lehetett haladni, közelebb mentem a boltok bejártához, ahol kevesebb ember volt, ezért ismét gyorsabbra fogtam az iramot. És mikor a második lépésemnél nekem vágták az ajtót, azt hittem nem is lehet már rosszabb ez a nap.
- Komolyan, nem tudna figyelni? - majd mikor észrevetten, hogy az a valaki Ross volt, hisztérikus nevetésbe törtem ki. Hát ezt nem hiszem el - forgattam a szemem és mentem tovább, de Ross utánam jött.
- Sel, baj van? - kérdezte és kissé sántítva, de futott mellettem.
- Igen kurvára! - álltam meg mert már nem bírtam ezt az egészet.
Szerencsére épp jött egy taxi, ezért mindenkit aki utamba került arrébb löktem és beültem a hátsó ülésre, mit sem törődve azzal, hogy egy nénikét kellet magam elől eltessékelnem, aki a taxit hívta. Nem hittem a szememnek, de Ross beült mellém. Nem törődtem a jelenlétével, csak bediktáltam a címet és próbáltam nem a legrosszabb dologra gondolni, hogy mi történhet a kisfiammal. De ahogy már belegondoltam ebbe, rögtön ellepték a könnyeim az arcomat.
- Úristen Sel, mi az? - nézett rám kétségbeesetten Ross.
- Selena Ailon és Ross Lynch van a hátsó ülésen? - kérdezte a sofőr felcsillanva, hogy hátha meglesz az 5 perc hírneve, majd amikor ránk pillantott, inkább nem szólalt meg.
Nem tudtam megszólalni csak zokogtam, majd mikor Ross végigsimított a karomon én pedig szaggatottan ugyan, de legalább újra kaptam levegőt.
- Jaket elrabolták - mondtam, mire Rossnak elkerekedtek a szemei és elég hangosan újra megkérdezte, mert nem hitt a fülének.
- Jézusom - suttogta maga elé meredve, én pedig gyorsan felvázoltam neki mi a helyzet. Nem kellett volna beengedned őket a lakásodba - ingatta a fejét.
- Rob lakása. Nem gondoltam volna, hogy ez lesz. Én nem...- kezdtem bele újra a sírásba, ő pedig fejemet ölébe ejtve simogatta.
- Megfogjuk találni - bizonygatta. Tudom. Csak ne sírj - nyugtatgatott, holott láttam rajta, hogy ő neki is ugyanúgy fájt, mint nekem.
Egész úton nem szóltunk egymáshoz, csak csöndben ültünk és próbáltunk nem gondolkozni. Mikor kiszálltunk a kocsiból, Ross nem engedte, hogy én fizessek, ezért megvártam amíg rendezi az anyagiakat, ugyanis nem akartam egyedül lenni ilyen állapotban, ilyen fontos dolognál. Nem számított, hogy ő van velem, csak, hogy valaki legyen. A rendőrség előtt lefogta a kezem, mielőtt kinyithattam volna az ajtót vissza húzott, majd mikor meglátta a kezemen a szorítás nyomokat, kérdőn a szemembe nézett.
- Nagyon remélem, hogy ez nem az, amire gondolok - mondta.
- Ennek nem most van itt az ideje, oké? Most a kisfiunk a legfontosabb és egy percet sem akarok vesztegetni - válaszoltam, mire bólintott.
- De Sel, lehet, hogy nem kéne most oda bemenni - mondta mire felhúzott szemöldökkel néztem rá. Lehet, hogy csak rosszabb lesz a helyzet. Elvégre egy maffia fejessel állunk szembe.
- Ezt honnan tudod? - kérdeztem meglepetten, hiszen ennyire részletesen azért nem mondtam el neki mi a helyzet.
- Hidd el, nem unatkoztam New Yorkban. Féltelek titeket tőle - nézett szemembe.
- Rob nem rossz ember - ingattam a fejem. Ő már kiszállt ebből. Mi vagyunk célpontok Elen miatt.
- Pont ezért nem kéne ide bemennünk - ölelt magához, amit teljesen nem értettem miért tesz, majd úgy csinált, mintha megakarná puszilni az arcom, de a fülembe súgott. Sel, figyelnek minket, láttam a pasast, utánunk jött kocsival. Nem mehetünk oda be, ez egy csapda. Kérlek hallgass rám bármennyire is nehéz - hajolt el fülemtől, én pedig hittem neki és követtem őt, ahogy fog egy taxit, majd ismét beültünk a hátsó ülésre, majd Ross bediktálta a címet.
- Figyeljen rám! - szólt Ross a sofőrnek. Követnek minket. Látja azt a fekete Audit balra? - kérdezte, majd a sofőr bólintott. Valahogy le kéne hagyni, esetleg megtéveszteni, majd úgy eljutni a címre. Meglehetne oldani?
- Úgy ismerem LA-t, mint a tenyerem, nem lesz probléma, de ugye tudja, hogy ez sokba fog fájni? - nézett hátra vigyorogva az ápolatlan külsejű, szakállas melák, mire mindketten bólintottunk. Hiányzott már egy kis kaland - dörzsölte össze a tenyerét, majd a gázra taposott.
- Hát nekem nem igazán - dünnyögtem orrom alatt, miközben magamban imádkoztam, hogy ne essen baja...csak ne essen baja.
Ez az út is ismét fülsüketítően csöndes volt, még a rádió sem szólt és szinte fogni lehetett volna a feszültséget. Próbáltam markolászni az ülésem alját, hogy ne remegjen a kezem, de már szinte fájdalmasan erősen tettem. Ross ezt látva megfogta a kezem és összekulcsolta övével. És akármennyire is most az érzéseimmel nem kellett volna foglalkoznom, a szívem dobogása a torkomig ért és érintésétől elgyengültem. De a kezem remegése tényleg elállt. Mindig is ilyen hatással bírt rám, ez egy évvel később is ugyanúgy maradt.
- Sel. - mondta mire ránéztem, de a kezünk még mindig össze volt kulcsolva. Bocsánat a mai balhéért - jegyezte meg, mikor kiszálltunk.
- Erre nem vagyok kíváncsi, oké? - pillantottam újra rá, mire bólintott. Inkább mondd mi lesz a következő lépés - mondtam mikor elhajtott a taxi.
- Mi keressük meg magunktól Jaket - nyitotta ki...nos az R5 ház ajtaját.
- És mégis hogyan?
- Hívd ide a pasikádat, de mondd meg neki, hogy ne feltűnően érkezzen és ne a saját kocsijával. Ki kell hozni azt a szemetet a sittről. Még ma - mondta majd előreengedett és bezárta maga mögött az ajtót.
Vegyes érzések kaptak el hirtelen, ahogy abban a házban álltam Rossal, ahol minden megtörtént. Pontosabban minden véget ért. De ezzel nem tudtam foglalkozni, ugyanis fel kellett hívnom Rob-ot, hogy jöjjön ide. Miután ez a hívás megtörtént, csak várni tudtam és nem gondolkozni. Mivel még mindig szüntelenül könnyes volt a szemem és térdeim is folyamatosan remegtek, ezért kénytelen voltam leülni az egyetlen ottmaradt bútorra, vagyis egy kanapéra Ross mellé, és így vártuk az exemmel a barátom. Csodás percek voltak.
- Itt rontottam el az egész életem - nézett körbe Ross hangosan gondolkozva.
- És ezzel még csak nem is lenne semmi baj. De nem csak a mi életünket rontottad el. Ross - néztem rá könnyezve. Ha valami baja esik, én abba beleőrülök - jelentettem ki.
- Hidd el nem csak te - ingatta szomorúan a fejét.
- Pár órája láttad először - csattantam fel önző módon.
- És ez alatt a pár óra alatt átértékelődött az életem, elhiheted. Szerinted nekem nem rossz érzés? - kérdezte nyugodtan. Abba belegondolni, hogy lehet ma és utoljára láthattam a fiam ?
- Ezt ne kend másra. Tudod jól, hogyha nem csináltad volna itt - mutattam körbe - ezt az egészet minden másképp lenne.
- Igen tudom, de te is tudhatnád, hogy megbántam. Hányszor mondjam még?
- Ross itt nem szavak kellenek - hunytam le a szemem, ahogy visszagondoltam mik történtek itt és az előző évben.
- Mondd mit tegyek akkor? - tárta szét karját teljesen meglőve.
- Nem tudsz semmit. A sebeket nem tudod eltüntetni, amit bennem okoztál.
- De betudom foltozni és újabb boldog emlékeket építeni rá - fogta meg a kezem ismét úgy, ahogy a kocsiban.
- Miért csinálod ezt velem? - engedtem el kezét. Pont mikor a legsebezhetőbb vagyok. Figyelj - fordultam felé egész testemmel - , ígérem nem leszek bunkó és megfogjuk ezt beszélni normálisan. De nem ma. Ma Jake a legfontosabb oké?
Válaszul, csak szorosan magához ölelt, én pedig viszonoztam. Ebben az ölelésben nem volt semmi harag, semmi rossz emlék. Csak elkeseredett szülők voltunk, akik féltek elveszíteni a kisfiúkat. Illata orromba szökött és ahogy védelmezően szorított magához, tudtam, hogy minden rendben lesz. Sokat lett volna szükségem erre az ölelésre az elmúlt időben. Pár percig csak egymás ölelésébe burkolózva ültünk az R5 ház kanapéján, amikor csöngettek és egyszerre pattantunk fel. Ross nyitott ajtót Robnak, majd mikor belépett, a legnagyobb meglepetésemre kezet fogtak. Nagyon helyes. Milyen érdekes, hogy mennyire megtud változni az ember egy pár óra alatt. Bár inkább verekednének, mint, hogy az én kis Jakiem miatt fogjanak kezet. Rob leült mellém a kanapéra, Ross pedig velünk szembe a földre. Rob átkarolta a vállam, de tudtam, hogy most szimplán csak megnyugtatni akart és nem dicsekedni velem. A helyzet annyira abszurd volt, de abban a pillanatban csak a kisfiam érdekelt.
- Akkor mi a terv? - kérdeztem.
- Kifizetjük Elen óvadékát és elhozzuk. Úgyis a közelben vannak és mivel követnek tudni fogják, hogy a köcsög bátyám kint van és mivel csak ennyi a céljuk visszafogják adni Jaket sértetlenül - vázolta fel Rob, de nekem nem tűnt ilyen egyszerűnek.
- Egyszerűen miért nem hozzák ki ők Elent? - tettem fel a kérdést, mire Rob száját harapdálva ingatta a fejét miszerint ő sem tudja.
- Megakarnak félemlíteni engem? Tudjam hol a helyem? Mit akarnak tőlem, Rob?
- Nem tudom! - vágta rá talán túl gyorsan is.
- A faszt nem tudod! - csattant fel Ross, aki eddig csöndesen ült.
- Én már kiszálltam, engem nem avatnak be!
- Nem jó dolog benne bízni, Sel - nézett fel rám Ross. Az a baj, hogy túl naivak vagyunk itt mind. Én tudom ki ő. Egy éve még eladta volna anyádat is kilóra csak, hogy megcsináljon téged - ingatta a fejét, mire én rögtön rászóltam.
- Fejezd ezt be kérlek, ennek semmi értelme! - förmedtem Rossra.
- Valóban? Nem vagy rá kíváncsi ki kamerázott be minket Puertón? - mondta én pedig nem akartam hinni neki, de valahogy kezdett összeállni a kép.
Hiszen Rob mit keresett ott?
- Mi van? - néztem Rob felé válaszra várva.
- Vagy, hogy miért volt a bátyja a menedzsered? Komolyan kicsim,nem látod mi folyik itt?
- Nem érdekel! - csattantam fel. Egyedül a fiam érdekel - álltam fel és készültem lemenni a garázsba, ők pedig jöttek utánam egy szó nélkül.
A garázsba leérve, Ross kinyitotta az ajtót, majd beült a kocsiba, intve nekünk, hogy mi is szálljunk be. Én reflexből az anyós ülésre huppantam, aztán kaptam észbe, ahogy Rob beült hátra, hogy hátha rossz ötlet volt, de igazából nem törődött vele. Miközben Ross kihajtott az útra én bekötöttem magam és előkapartam a telefonom a táskám aljáról. A kijelzőre pillantottam, ami 18:07-et mutatott. A kisfiamat már több, mint egy órája rabolták el. És azt sem tudom, hogy tudom visszakapni. És talán a vesztembe rohanok, ahogy engedem, hogy irányítsanak. Rob iránt kezdem elveszteni a bizalmam, Ross pedig egy egész más téma. Nem igazán tudom, hogy benne fogok e még valaha bízni. Most viszont engedtem, hogy ők irányítsanak. Nem volt más választásom. Ezt egyedül nem tudtam volna végigcsinálni. Próbáltam higgadtan átgondolni az elmúlt két napot, hogy hasznosan töltsem az időt, viszont lehetőleg úgy, hogy közben próbálok nem megőrülni. Aztán rájöttem, hogy nem csak az utolsó két nap számít. Hanem minden amióta az első Prascot megjelent az életünkben. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy mekkora annak a valószínűsége, hogy Elen öccsét megkapom táncosnak. Bár visszaemlékezve a Vegasban töltött estére kezdett összeállni a kép. Rob már akkor megakart engem szerezni, mikor még én nem is ismertem őt. Túl zavaros volt az egész. Főleg azt nem értettem, miért akarta volna Rob tönkretenni a nászutam Rossal? Hiszen tudtam, hogy elfogadta. És miért pont akkor tűnt el a kisfiam, mikor rájöttem, hogy William, Rob apja mit tervez?
- Roberto - fordultam hátra barátom felé, a szemszögemből pedig láttam, hogy Ross elmosolyodott. Mi be vagyunk otthon kamerázva? - szögeztem neki a kérdést, minden előbbi nélkül.
- Ezt nem most kéne megbeszélnünk, hercegnőm. - tudta le ennyivel, ezúttal Ross felhorkantott a megnevezésemre.
- Befejeznétek mind ketten a becézgetésemet, a kurva élet? - dőltem hátra az ülésem támlájának.
Erre egyikük sem szólt, majd én csak magam elé meredve beszéltem Robnak.
- Ezt is te kameráztad be? - kérdeztem gúnyosan. Mire volt ez jó neked? - fordultam ismét felé. Arra izgultál, hogy rak meg Ross, vagy mi? Undorító vagy - ingattam unottan a fejem. Komolyan inkább veszélyezteted a kisfiam életét, csak neked ne essen bajod.
- Tudod jól milyen fontos nekem Jake - jelentette ki, kissé sértődött fejjel.
- Akkor miért engedted be apádat egy légkörbe a kisfiaddal és a jegyeseddel ? - szólalt meg Ross, megtörve a kissé veszekedésbe torkolló beszélgetésünk.
- Ez nem rád tartozik - oltotta be Rob, mire Ross inkább elfogadta az " okos enged, szamár szenved " elvet.
Ezután senki nem szólt semmit, csak mereven meredt maga elé. Néha valaki köhintett, vagy mozgolódott az ülésén. Rossal mindketten abban a pillanatban megelégelve ezt nyúltunk a rádióhoz, hogy bekapcsoljuk, ezért akaratlanul is, de összeért a bőrünk. Ebben a pillanatban több dolog is történt egyszerre. A szívem ismét gyorsabban vert, Ross észrevette, hogy a bal kezemen még mindig az ő eljegyzési gyűrűje van, majd egy hatalmas nagy fékezés. Rob ebből nem érzékelt semmit. Csak mi ketten tudtuk ezt, mennyit is számít az a gyűrű. És persze, hogy viselem. A piros lámpa előtt éppen, hogy megálltunk, egy centivel. Én a könyöklőre tettem a kezem, amit Ross is tett, majd picit a kisujjával megsimogatta a kézfejem, majd átcsúszott a gyűrűre. Szúrós tekintettel néztem fel rá, hogy mi a francért simogat, majd mikor feltette a másik kezét a kormányra elég feltűnően, megértettem mit akart. Rajta is ott volt a karikagyűrű, nekem pedig szerintem akkorát dobbant a szívem, hogy nem elég, hogy a kocsiban ülők hallhatták, de még a másik utcában sétálók is. Próbáltam lenyelni ezt az egészet, de egyszerűen lehetetlen volt. Nekem gyűlölnöm kéne Rosst, nem szabadna hagynom, hogy ezt tegye velem. Ez nem helyes.
- Pár perc és ott vagyunk - törte meg a csendet a mellettem ülő. Valakinek bármi terv?
- Otthagyom a pénzt, tökön rúgom azt a seggfejt és mehetünk Jakért - rázta meg egyszerűen Rob a vállát.
- Csak van egy probléma öregem - állt be a parkolóba Ross, majd mikor megállította a az autót, hátra fordult a barátomhoz. Mondj egy okot amiért bíznom kéne benned. Tudom jól, hogy nem csak azért ül, mert én akartam a rács mögött látni. És azt is tudom hogy te sem vagy sokkal különb nála.
- Akkor gyere be velem - rázta meg a vállát Rob, majd ki is szállt a kocsiból.
- Menj be vele - intettem.
- Te miért nem jössz? - kérdezte.
- Kicsit sem néznének furán, ha mi hárman beállítanánk oda - horkantottam fel. Így is elég abszurd lesz.
- Igazad van - bólintott, majd kiszállt.
Fél órával később már komolyan pánikolni kezdtem, hogy mi tarthat eddig. Vajon mennyire van már szüksége Jakenek egy pelus cserére? Mennyire szomjas és éhes? És mennyire félhet? És még csak azt sem tudom, hogy hol van. Én pedig időmet vesztegetve ültem a kocsiban. Nem tehettem mást. Egészen elkalandoztam, ahogy folyamatosan nézegettem a telefonom kijelzőjét, hogy milyen gyorsan telik az idő, de az egyik pillanatban arra eszméltem fel, hogy Elen áll az ablakom mellett levigyorogva rám. Ijedtemben elejtettem a telefonom, de mielőtt felvettem volna, megbizonyosodtam arról, hogy Ross és Rob is vele van. És ahogyan beszálltak a kocsiba, még nagyobb lett a feszültség, pedig Elen igazán a mennyekben járt, hogy kiszabadulhatott.
- Szia Selly, de nagy kislány lettél - nevetett fel Elen, mire a mellette ülő öccse visszakézből egy pofont adott neki.
- Jézusom - emeltem tekintetem a plafonra, majd sóhajtva bekötöttem magam.
- Hé, nyugi - simogatta meg karom Ross, majd elindította az autót. Okés. Akkor visszamegyünk Rob lakására, és ott várjuk a többi édes kis imádni való rokonaitokat, a kisfiunkkal együtt. Ha pedig ez nem így lesz én magam fogok kinyírni mindenkit, aki az utamba kerül, addig amíg Jaket nem látom újra - vázolta fel Ross is a saját tervét, amit én is így gondoltam.
Ez így mind szép és jó lett volna, ha nem az üres lakásba érkezünk meg. De sajnos nem volt ott senki, és Rob hiába hívta az apját, az nem vette fel. Kezdtem feladni a reménnyel és teljesen elkeseredetten huppantam le a fotelba. Elen a konyhában zabálta fel a hűtőt, Rob pedig egyfolytában a telefonján lógott. Én és Ross pedig csak tanácstalanul ültünk egymással szemben.
- Te álmodtál már a jövődről? - kérdezte Ross, minden előbbi nélkül.
- Hát nem éppen - ingattam a fejem.
- Hülyének néznél, ha azt mondanám én igen? - kérdezte én pedig csak érdeklődve figyeltem. Többet is álmodtam már egy vonatalagúttal és Jakkel. Mindig ugyanazt, de mégis másképp - ecsetelte és én rögtön tudtam miről beszélt.
- Azt hiszem én is álmodtam már ilyet. Többször is - mondtam, mire jobban előrehajolt és több magabiztossággal folytatta.
- Jake volt benne. Először saját magammal. Én... Sel - nézett a szemembe. Én megöltem őt az álmomban. Aztán...-folytatta volna, de mivel nehezére esett én fejeztem be helyette.
- Aztán én - mondtam ő pedig lassan bólintott.
- Aztán pedig Rob - jelentette ki, viszont arról nem tudott, hogy én ezt a változatot még nem ismertem.
Amiben az is közrejátszhatott, hogy nem aludtam valami sokat az utóbbi időben.
- Mi? - kérdeztem elkerekedett szemekkel, miszerint én nem igazán ismertem ezt a sztorit.
- Mindig egyre hosszabbak lettek a sztorik. De mielőtt folytatnám kérdezhetek valamit? - nézett mélyen szemembe.
- Persze - vontam meg a vállam.
- Te is csak saját magadnál láttad a vért?
- Oké ez egy hosszabb sztori, de igen - sóhajtottam. Csak az a baj, hogy én tényleg véreztem - mondtam, de nem tartottam megfelelőnek az alkalmat, hogy erről beszéljünk, ezért rögtön tovább kérdeztem őt az utolsó álmáról.
- Láttam őket - bökött a fejével Rob, majd Elen felé. És megmondom neked Sel, én félek.
- Ross kérlek, ez csak egy álom - forgattam a szemem.
- Igen, egy olyan álom amit mind a ketten láttunk. Tehát van jelentősége - ecsetelte.
- Ez a vonat alagút még csak nem is létezik - tártam szét a karom. Figyelj rám! - hajoltam előre. Elegem van, hogy itt ülünk és nem csinálunk semmit, miközben a kisfiam egy nagyon rossz ember kezében van. És mi nem teszünk rohadtul semmit! - kiabáltam most már szinte rá, mire a többiek is rám néztek.
- Kérlek nyugodj meg! Mégis ki mondta, hogy nem létezik az az alagút? - kérdezte tőlem Ross, bennem pedig újra megcsillant a remény csóvája.
