Hát köszöntelek titeket újra itt! Ez lenne az utolsó évad első része. Ez az évad teljesen más lesz mint az előző kettő. Tartalmilag és formailag is. Úgy terveztem el, hogy lesznek részek a jelenből és a múltból is egyaránt, hogy a háttérsztori is érthető legyen mindenkinek. Lehet, hogy az elején zavarosak lesznek a részek vagy, hogy mi miért van úgy, ahogy, de ígérem minden kifog derülni! Lehet lesz egy pár unalmas rész is /mint például ez/ de idővel azt is megértitek miért. És a szemszöges dolog is abbamarad, de ezt még nem garantálhatom, ugyanis lehet, hogy ritkán Ross szemszögéből is fogjuk látni a dolgokat. Nekem most csak egy cél lebeg a szemem előtt. Mégpedig az, hogy az eddigi írásaimból ez lesz a legjobb és, hogy méltó befejezést adjak annak a blognak, ami a legrégebb óta van velem és nagyon sokat számít nekem több szempontból is.
Nagyon köszönöm az eddigi támogatásokat, főleg az olvasóimnak! Remélem ebben az évadban is velem maradtok! Szeretlek titeket❤
Sötétség. Semmi más. Semmi zaj, vagy semmi apró rezzenés. Meghaltam volna? Ez van az élét után? Ennyi? Lábaim előre indultak, egyik a másik után. Egyre sebesebben, mìg végül megbotlottam valami súlyosban. Lassan feltápászkodtam, de ugyanakkor elkezdett alattam remegni a föld, és a messziségből egyre közeledő fényességre figyeltem fel. Még épp időben elugrottam, mielőtt oda ért a vonat. Tovább mentem, viszont ezúttal tudtam, - első kézből - hogy egy vonat alagútban vagyok.
A távolból gyereksírás hallatszott, ezért rögtön afelé indultam, sőt rohantam. Ez csak ő lehet. Akárhonnan felismerném.
- Jake! Jake! - kiabáltam már-már torokszakadtából.
Odafutottam ahonnan a leghangosabb a sírás, majd felfigyeltem az újabb vonat közeledésére. A vonat még messze volt, viszont ahogy közeledett egyre jobban láttam a magam előtt álló elmosódott alakot, kezében a fiammal. Mikor a vonat mellettünk suhant el, elmosolyodott, majd azt az élés tárgyat amit a másik kezébén fogott, Jake mellkasába döfte.
Ross volt az.
Hangos kiáltással ébredtem, majd azonnal felpattantam és a kiságyhoz siettem. A kisfiam édesen szuszogott benne, mire én is felsóhajtottam. Pizsama nadrágomba megtöröltem tenyerem, majd hajam pár kilógó szálát fülem mögé gyömöszöltem. A kiságy körül járkálva próbáltam lehiggadni, és kiűzni fejemből az elöbbi szörnyűséget. Folyamatosan csak vettem a mély levegőket, de így is remegtem. A mellettem lévő helyre pillantottam és az órára, majd forgatnom kellett a szemem. Hajnali 4 és még mindig sehol sincs. Hát persze, hogy nincs itt. Miért is lenne? Kíváncsi vagyok ki az a szerencsés akit éppen megáldott egy éjszakás kalanddal...
Kimentem a konyhába, hogy csináljak egy kávét, ugyanis nem szeretnék visszatértni abba az álomba. Csupán csak bekevertem, majd betettem a mikróba. Mikor csipogott kivettem, és leültem egy székre. Ráérősen kortyolgattam vagy tíz percig, közben egyszer ránéztem Jakere is. Megigazítottam rajta a takarót, és megpusziltam mindkét arcát.
Leültem a nappaliba a kanapéra és bekapcsoltam a tvt. Viszont nem ment semmi érdekes - mondjuk mi menne ilyenkor - és majdnem be is aludtam, tehát elhatároztam, hogy iszok még egy kávét. Szóval megcsináltam azt is, és ismét leültem az asztalhoz. Nem telt el egy perc sem, kulcs kattant a zárban. Jé, hát fél ötre csak haza ér...Ch haza... Rob halk léptekkel osont a konyhába, de sajnos én is ott voltam, tehát nem tudta eltitkolni hollétét.
- Szia - torpant meg, meglepődöttségében.
- Szia - dünnyögtem rá se nézve.
Ledobta a mellettem lévő székre a cuccát, és nyomott egy puszit arcomra. Majd maga felé fordította fejem, és megcsókolt. Nem csókoltam vissza, ezért valószínűleg levette, hogy most ehhez semmi kedvem, ezért abba is hagyta. Elhúztam a fejem, ugyanis ujjai még mindig arcomat cirógatták, amit ugyancsak utálok. Visszafordultam kávémhoz, és lassan kevergetni kezdtem a maradékot.
- Miért kávézol fél ötkor? - sétált a csaphoz.
- Miért jössz haza fél ötkor?
Igazából nem nagyon törődött a kérdésemmel. Sőt, úgy csinált mintha nem is hallaná. Levett egy poharat, majd megengedte a vizet. Miközben ivott rámnézett felvont szemöldökkel. Letette, majd egy laza mozdulattal megtörölte a száját.
- Én kérdeztem előbb - támaszkodott meg a pultban.
- Rosszat álmodtam. Te jössz.
Halkan felhorkant, majd kissé zavarba jött. Most legyen nagy a szád...
- Azt gondoltad, hogy nem fogom észrevenni, hogy most jössz meg? Lehet, hogy mostanában nem vagyok a régi, viszont nem vagyok hülye! - csattantam fel.
- Sel, egy éve nem vagy már a régi - sóhajtott, nekem pedig végigfutott a hideg a hátamon, és csaknem reszketni kezdtem.
Egyáltalán nem akartam ezt a beszélgetést folytatni, már nem érdekelt az egész. Lassan felálltam, majd elmentem mellette és beletettem a mosogatóba a poharam. Elindultam a nappali felé, mikor megszólalt.
- Sonya-val voltam - mondta, én pedig megálltam.
A féltékenység égetett, és hiába akartam tudomásul sem venni, torkomban gombóc keletkezett, és kezem pedig ökölbe szorult. Egésznap itthon vagyok a fiammal, magamat túlterhelve, hogy nekik megadjak mindent. Ő pedig szarik a fejemre, és táncoslányokkal gyűri a lepedőt, amikor szükségem lenne rá. Vagy akárkire. Aki mellettem áll...
- Oké - nyöszörögtem ki, és indultam tovább, de ő megragadta a karom és a mellkasához szegezett.
- Megegyeztünk valamiben - suttogta. Azt mondtad nem nyúlhatok hozzád, amit nehezen, de elfogadok. Viszont ne kérd tőlem azt, hogy ennyi idősen berozsdásodjak. Ha te beakarsz, az a te dolgod.
Igaza van, és ezt utálom. Nem akarom, hogy így legyen. Hiába mondtam amit mondtam, nekem ez nem jó!
Felnéztem arcába és nyakába karoltam. Tudja jól mit fogok tenni. És azt is, hogy miért. Bár én is tudnám!
Ajkaimat övére tapasztottam és telhetetlenül kóstolgattam. Nem hunytam be a szemem, ugyanis reakcióját figyeltem. Elégedetten mosolygott, majd kezei lesiklottak derekamról fenekemre.
Oké, hazudnék ha azt mondanám nem élveztem iszonyatosan, de mégis valami nem hagyott nyugodni. Olyan érzés mintha gyerek lennék, és rajtakapnának , hogy valami rossz dolgot csináltam. Ő egyáltalán nem izgatta magát, sőt annyira elhitte, hogy az övé vagyok, hogy én is elhittem pár percre. Egy gyors mozdulattal felkapott, majd megpördült és letett a konyhapultra. Ismerős érzés kapott el, vagyis inkább olyan ami már megtörtént. De nem vele...
Mintha több száz kiló zuhant volna hirtelen mellkasomra. Őrült tempóban kezdtem el kapkodni a levegőt, majd a fájdalomtól megvonaglott az arcom. Rob észrevette, hogy nem vagyok valami jól, ezért abbahagyta. Ráakart kérdezni, de ehelyett a maga szokásos módján reagált.
- Szép húzás volt, csak kár, hogy reggelre ebből semmi nem marad - mosolyodott el, viszont nem ért a szeméig. Jössz? -váltott hirtelen témát és maga mögé mutatott.
- Jake úgy is mindjárt fel kel - ingattam a fejem.
- Oké - suttogta, viszont nagyon is jól tudta, hogy ez csak kifogás.
Még mindig elöttem állt, bár fogalmam sincs mire vár. Fejét mellkasomnak döntötte - ugyanis még ültem - és átkarolta a derekam. Tudom mit fog mondani, és már most hányingerem van ettől az egy szótól. Nem érdemlem meg.
- Szeretlek - mondta, majd sarkonfordult és otthagyott.
- Én is - suttogtam magamnak, de égette a számat, ugyanis rájöttem, hogy hazudok.
Ott ültem még pár percig teljes csöndben, egy halom gondolattal a fejemben. Jobban mondva emlékekkel...
Gyorsan megráztam a fejem és leugrottam a pultról.
- Jake, az ég szerelmére egy perc és kész! - emeltem meg a hangom az etetőszékben lévő, szüntelenül ordító fiamra. Nem hiszem el, hogy annyira éhes vagy, hogy nem bírod ki! - fordultam a csipogó mikró felé.
Kivettem a bébiételét és odatettem elé. Nyomban abbahagyta a sírást és elkezdett nevetni.
- Rosszabb vagy mint apád - fújtattam, majd én is mosolyra húztam a szám, ami nem tartott sokáig.
Nem akarok rá gondolni!
Pár óra múlva megjött Selena, én pedig végre egy kicsit feltudtam lélegezni, ugyanis rögtön lecsapott Jakere. Ő és Anton az egyetlen emberek akik elszoktak jönni hozzá. És hozzám is, hogy segítsenek. Mivel Robbal nem megyek sokra ahhoz képest, hogy megígérte, hogy segít átvészelni ezt az időszakot és mindig itt lesz, ha szükségem van rá. Hát erről ennyit. Ugyanis mindennap hajnalba ér haza, aztán átalussza az egész napot és megy dolgozni. Vagyis koncertekre táncolni. Tudom, hogy másképp nem lenne pénzünk, csak ha Selena eltartana, ami pedig a legrosszabb rémálmom. Semmiért sem kérném ezt tőle. Tudom, hogy ő szívesen megtenné és így sem lenne semmi hiánya, de nekem ez egyenlő lenne a megszégyenítéssel. Nem akarok más pénzéből élni. Így is szinte megvesz Jakenek mindent amit csak szeme, szája kíván, sőt túl is halmozza. Az kéne még, hogy rám is költsön ezek mellett!
Ki gondolná, hogy egy éve még világsztár voltam több millióval, most pedig le vagyok égve. Szinte lehetetlennek hangzik. Mégis miután kirúgtak a lemezkiadómtól szó szerint zuhantam lefelé anyagilag és minden más értelemben is. A rajongóim megutáltak. Sőt nem csak az én rajongóim, hanem az akkori R5 rajongók is. Engem okoltak a banda feloszlásáért és Ross állapotáért is. Hogy egy drogos köcsög lett belőle... Senki se gondolt bele, hogy talán magának csinálta mindezt? Senki se gondolt bele, hogy velem mi van? Hogyha Ross tévedett és tényleg övé a fiam? Mindenki bevette Rikerék meséjét, sőt szerintem még saját maguk is. Legyen hát! Tehát én egy kiélt kurva vagyok, aki agyoncsalta a férjét, ráadásul teherbe is esett mástól. Sőt még a bandájuk feloszlásának oka is én vagyok. Szóval ez volnék én a címlapok szerint. Nem hangzik túl jól, mi?
- Sel, nem akarsz egy kicsit elmenni? -nézett rám Selena melletem ülve természetesen a fiammal a kezébe.
- Hova? - néztem értetlenül.
- Akárhova. Egy kicsit egyedül... Ugorj le a parkba sétálni... Egyél egy sütit vagy fagyit... - próbáld meggyőzni, de semmi esélye.
- Nem hagyom itt Jaket, abban biztos lehetsz!
- Itt vagyunk rá hárman! - vágta rá Anton.
- Ja igen. Egy aki nem meri kivenni a kakiból - mutattam Selre - egy aki vagy ötször majdnem leejtette - néztem Antonra - és egy aki ki van ütve. Teljesen kivagyok segítve veletek - bólintottam.
- Mégis mi rossz történhetne? - kérdezte Selena.
- Nem lenne vége, ha elkezdeném sorolni - forgattam a szemem.
- Az ég szerelmére! Lassan 7 hónapos a kölyök! - bökött Selena az ölében lovacskázóra.
- Nem hagyom itt és kész.
- Menj el hozzánk - dobta ölembe Anton a házuk kulcsát.
Selenával egymásra néztek, majd mindketten elmosolyodtak. Valószínűleg egyre gondoltak, amit én is szeretnék tudni.
- Minek? - kérdeztem.
- Stúdiózz vagy táncolj. Ne mondd, hogy nincs hozzá kedved! - mondta Sel.
Megfogták a gyengepontom. Utálom, hogy ennyire átlátszó vagyok. Egy éve arra vágyom, hogy énekeljek és táncoljak egy jót. Márcsak bosszúból is. A hollywood records fejéhez vágnám, hogy mit veszítettek. Olyan jólesne!
- Benne vagyok egy feltétellel! - szegtem fel az állam. Minden szemetek Jaken! És ha valami történik vele, lassú és fájdalmas halálotok lesz!
- Jól hangzik! - mosolyodtak el.
Selenáék pár utcányira laknak, szóval nem volt egy megeröltető séta. Tudniillik a házuk hatalmas. A szó szoros értelmében. Medence kint, bent. Moziszoba, stúdió és táncterem. Na meg persze Jakenek egy egész házrész jutott tele játékokkal, csúszdával meg hintával, meg mindenféle luxus dologgal, amire persze nincs szüksége egy féléves gyereknek.
A tánctermet céloztam meg először. Annyira felszabadító érzés volt egyedül bömböltetni a zenét és levezetni a feszültséget. Vagy az 5. számot táncoltam már szünet nélkül, mikor észrevettem a tükörből, hogy valaki áll mögöttem. Ijedtemben megbotlottam és majdnem felestem, de megtartottam az egyensúlyom. Mikor megfordultam megkönnyebbültem, hogy csak Rob áll mögöttem, de kicsit be is gurultam, hogy utánam jött. Fújtam egyet, majd lekapcsoltam a zenét.
- Folytasd csak, nem zavarok -támaszkodott az ajtónak.
- Már épp úgyis indultam - ingattam a fejem.
Megtöröltem arcom a törölközőmmel, majd ittam egy nagyot a kulacsomból.
- Hihetetlen, hogy ennyi idő után is és mindezek után így táncolsz - mosolyodott el.
- Hát táncolhatnék többet is, mivel olyan vagyok mint egy viziló - méregettem kissé elhízott alkatom a tükörben.
- Sel, hiszen szültél egy gyereket. Ahhoz képest egyáltalán nem vagy kövér. Igen, felszedtél egy kis felesleget, de ez természetes - csattant fel, gondolom azért mert már megint emiatt siránkozom.
- Megyek - mondtam és indultam az ajtó felé, hogy elmenjek mellette.
- Hozzád jöttem, ne hagyj már itt - állított meg.
- Én pedig azért jöttem, hogy egyedül legyek, szóval ha megbocsájtassz -kerültem volna ki, de elém állt.
- Nem szeretem, ha egyedül vagy és tudod nagyon jól, hogy miért! - ragadta meg karomat a rajta lévő hegekre utalva.
- Az az idő már elmúlt. Jaket semmiért nem hagynám itt! Tudhatnád jól.
- Engem se hagyj itt kérlek. Mert szükségem van rád - nézett szemembe, majd magához szegezett.
