- 3.évad 17.rész Itt az ideje elzárkózni -

Sziasztok! Úgy gondoltam, hogy még nincs itt az ideje tovább haladni az időben. Ezért ahogy már sejthetitek egy újabb múltbéli résszel jelentkezem. Remélem ezt is ugyanolyan szeretettel fogadjátok és, hogy még egy picit türelmesek maradtok Sel és Ross, illetve Rob "szerelmi hármasát" illetően. Jó olvasást! <3

Nem vártam meg a liftet a lemezkiadó épületében, inkább lerohantam 4 emeletet csak, hogy minél előbb a friss levegőn lehessek. Sok volt ez nekem abban a pillanatban. Hányingerem volt és az ájulás határán voltam, mikor végre kiléptem a fotocellás ajtó mögé. Nem akartam egyáltalán jelenetet rendezni, főleg nem a tegnap esti után, de nem tudtam kontrollálni a testem és térdeim megrogytak, de abban a pillanatban Rob elkapott hátul, majd még azt éreztem, hogy felemel. Aztán a jól ismert sötétség. 

Szintén Rob ágyában ébredtem, ahogy pár órája. És ugyanúgy ült ott az ágy szélén, tágra nyílt szemekkel figyelve engem. Gondosan be voltam takargatva, és a párnát is olyan kényelmesen igazította a fejem alá, hogy alig volt kedvem ülésbe tornászni magam. Nem szólt semmit, csak hagyta, hogy tegyem amit szeretnék. Tekintete üveges volt, ahogy engem nézett, de ezúttal nem a haragtól és a félelemtől, hogy elveszít. Abban a pillanatban csak szomorúságot láttam rajta. Keserű sötétséget, ami miattam települt rá. Majd mikor mélyen szemembe nézett akkor tudtam, hogy nála is elszakadt a cérna. És elkezdett bőgni. Úgy ahogy még sosem láttam, még tegnap este sem. Egyszerűen csak kitört belőle. Átöleltem, és ő is szorosan magához húzott. 

- Hagytál volna inkább meghalni - suttogtam nem is törődve azzal, hogy csak rosszabbítok a helyzeten. Sajnálom - simogattam ahol csak értem és próbáltam csitítani. 

Túl kába voltam, nem volt erőm sírni sem, akármennyire is próbálkoztam. Ismét magába burkolt a végtelen üresség. Mintha csak egy lyuk lenne a mellkasomban. Egy véres, tátongó lyuk. És ez mind miért? Egyetlen férfi miatt, akibe annyira beleestem, hogy hagytam magam ennyire sebezhetően előtte. Akit egy pillanat alatt a féltékenység és a megsértett egója egy fenevaddá változtatott. Oly annyira, hogy képes volta tönkretenni azt a nőt, akit valaha is a legjobban szeretett. Legalábbis az ő állítása szerint így volt. Aztán ki tudja ebből is mennyi volt valaha is igaz. Rob odaadta nekem az egész életét, mégis Ross nélkül teljesen üres maradtam. Mikor még vele voltam nem érdekelt, hogy nincsenek barátaim. Hogy nincsen családom. Ott volt nekem ő és Sel. Nem is álmodtam volna jobbról. Sosem voltam egyedül mert egyikük mindig velem volt. Akkor Rob még csak egy haver volt, és én soha nem akartam tőle többet. Jó, rendben mindannyian tudunk arról az estéről Londonban... De azt csak én és ő tudjuk, hogy hogyan jöttem el onnan. Megakartam magam ölni, mert ilyet mertem tenni... Hát úgy látszik a szuicid hajlamaim örökre bennem maradnak. Ezen csak egy ember jelenléte tudott segíteni mindig is. De őt is elvesztettem. 

- Mondd mit tegyek érted, Sel? - nézett fel rám kisírt szemekkel Rob. Mit tegyek, hogy boldog légy?

- Csak szeress. Szükségem van erre - néztem le rá, mire erősebben magához szorított.

- És engem ki fog szeretni? - ingatta a fejét szomorúan, és ezzel megforgatta a kést a szívemben. 

Mert erre természetesen nem én leszek neki a megfelelő ember. Legalább is egyelőre biztosan nem. Megcsörrent a mobilja  - ami természetesen a szívbajt hozta rám - , ő pedig, mintha várta volna a hívást kiugorva az ölelésemből felállt, és felvette a telefont. Megköszörülte a torkát, majd az ajtóhoz vette az irányt, és miután kilépett, behúzta maga után.

- Rob Prascot! - mondta hivatalosan, viszont addigra már olyan messze ment, hogy véletlenül se halljam, hogy a nevét nekem kellett összeraknom a hangjával a fejemben. 

Ugyan még sosem említettem neki, de utálom mikor titkolózik velem. Egyszerűen megöl a tudatlanság, hogy mégis mi lehet az amiről én nem tudhatok. De mivel már kinőttem azt a korszakot, hogy hallgatózzak, ezért sosem mentem utána. Bár, ha jobban belegondolok... A fene se nőtte  ki azt a korszakot! Lerúgtam magamról a takarót, majd belebújtam a nyuszis mamuszomba és utána mentem a konyhába. Mivel mellettem fekve nem igazán tudtam felmérni, hogy nincsen rajta nadrág, ez most kiderült, ahogy a pulton támaszkodva nekem pucsitotta kerek fenekét a feszes alsójában. Fogalmam sem volt, hogy amúgy hogyan áll a kapcsolatunk és mégis kivel beszélt, mégis megkockáztattam, hogy rácsapok a fenekére. Ő ettől egy nagyot ordított - természetesen a telefonba, hoppá - , ezért a vonal végén akárki ki is volt, érthető okokból kinyomta a hívást. 

- Csak, hogy tudd most basztad el egy nagy állás lehetőségem. Köszönöm! - mosolygott rám erőltetetten, amitől az előbbi kis jókedvem azonnal elröppent. 

- Sajnálom nem tudtam, hogy ennyire fontos volt - néztem rá megbánóan.

- Hát szerinted miért jöttem ki vele? - kérdezte úgy, mintha egy hülyével beszélt volna, nálam pedig itt telt meg a pohár.

- Mivel soha nem mondasz el nekem semmit, kurvára! Ez is az én hibám, király - tártam szét a karom. 

- Azért nem mondok el neked ilyeneket, mert nem tartozik rád.

- Hm - horkantottam fel. Tehát így akarsz te velem együtt lenni, hogy még egy kibaszott telefonhívásodról sem tudhatom ki volt! Pedig egy pillanatra azt gondoltam, működhetne. De tévedtem - vontam meg a vállam, és elindultam a szobám felé.

- Selena! Tudni akarod kivel beszéltem, ha?! - mondta én pedig megálltam. Egy feltörekvő lánybanda menedzserével. 90%, hogy mehetek velük turnézni. Nagyon sok pénzről van itt szó. Nem csak az államokban lépnénk fel. 

Kellett egy fél perc, hogy feltudjam fogni, mégis mire készül, majd egy nagy levegőt véve felé fordultam. 

- Szóval annyira fontos vagyok neked, hogy a legrosszabb pillanatban fogod magad, hogy elhúzz a világ másik végébe, és itt hagyj egyedül. Én meg ezt köszönöm! - mosolyodtam el keservesen, majd becsaptam magam mögött az ajtóm.

Pár perc múlva, ahogyan arra számítani lehetett, Rob utánam jött. Leült a szobámban lévő kis asztalka székére és onnan figyelt engem, ahogy ültem keresztbe tett kézzel , akár egy kisgyerek mikor megbántják. Várta, hogy én szólaljak meg, de kivételesen nem tudta ezt eljátszani velem. Túl jól beleestem a hisztiző kisgyerek szerepébe. De csak kívánni tudtam, hogy bárcsak olyan problémáról lenne szó, mint amilyen korúnak játszottam magam. Érdekes, nem? Az ember egész életében elégedetlen még a saját korával is. Mikor még csak a tejfogaink hullanak, mi már felnőttek akarunk lenni. Elszakadni a családtól, élni a saját utunkon. Arra vágyunk a legjobban, hogy saját magunk főnöke legyünk végre, ahogy kiszállunk a madárfészekből. És ahogy ez az elszállás megtörtént, rögtön visszaakarunk repülni édesanyánk szerető és védelmező szárnyai alá. Csak az a baj, hogy az első folyamat még megvalósítható, de sajnos vissza már sosem mehetünk az időben. És erre a legtöbb ember akkor jön rá, mikor már túl késő. Ezért számtalanszor gondolunk arra mindannyian, hogy minden esetben az a legjobb, ha a pillanatnak élünk. Csak nagy hiba, hogy ezernyiszer megfogadjuk magunknak, hogy másképp lesz, de legbelül örök elégedetlenek maradunk. Legalább is az emberek 70%-a. Mindig is irigyelni fogom azokat, akik képesek a pillanatnak élni, ha abban a helyzetben kilátástalan minden, akkor is. 

- Mondd csak, Sel - kezdett bele Rob a mondandójába. Mit szeretnél kezdeni az életeddel? - tette fel azt a kérdést, amire egyáltalán nem számítottam. 

- Mit értesz ezen? - kérdeztem rögtön vissza.

Hátradőlt a székben és elkezdte törni a fejét, hogy mégis hogyan jöhetne ki ebből jól, a megbántásom nélkül. Majd felnézett rám és úgy próbált jobb belátásra bírni.

- Oké akkor kezdjük a legalapabbal. 19 vagy és dögös, mint a kurva élet. A barátod hoppon hagyott, ez van, el kell fogadni! - tárta szét a karját. Mindennapi dolog a szakítás - mondta, mire kezdtem volna, hogy ez nem egy általános szakítás, de lecsitított és folytatta. Oké, az is mindennapos, hogy miután teherbe ejt és úgy teszi ezt. Igen, ez a legrosszabb, de mindenen túl kell lépni. Kérlek becsüld meg azt, hogy itt vagyok neked és mindent próbálok megtenni érted, ami csak tőlem telik - mondta én pedig bólintottam, mert igaza volt. Ha ehhez el kell utaznom egy időre, hogy eltudjam hármunkat majd tartani, hát legyen! Ne hidd azt, hogy kalandvágyból megyek. Miattunk teszem, egy új kezdés érdekében. 

Már igazán beleakartam szólni, hogy az nem úgy megy, hogy itthon hagy egyedül, meg neki könnyebb, de minden áron beakarta fejezni. 

- Akkor nézzük az én esetem - folytatta. 24 vagyok. Azért én is elég jól nézek ki, valjuk csak be - simított végig kidolgozott felsőtestén, én pedig mosolyogva emeltem tekintetem a plafon felé. Sose szerettem még így nőt, bassza meg, mint téged, ezt tudod jól szerintem - mondta én pedig nyeltem egy nagyot, várva, hogy mi fog ebből kisülni. Tudom, hogy nagyon sok lehetőségem lenne, mind a médiában, mind táncosként. De én mégis neked szentelem az életem, mert számomra nincs nálad fontosabb. Ha majd elmúlik ez az időszak, a pici szépen elkezd felcseperedni, akkor rajtad lesz a döntés. Én már többször is elviseltem, hogy nem engem választottál, ha ez még előfordulna ugyanennyiszer, akkor sem bántam volna soha meg ezt az egészet. Számomra ez nem vesztegetett idő - ült oda mellém, és végigsimított hátamon. Csak szeretném, hogyha tudnád, rám mindig számíthatsz, és nekem mindig te leszel az első. Viszont én nem foglak abban meggátolni, ha tovább akarsz rajtam lépni, sőt ezen az egészen. Fiatal vagy, ezernyi lehetőséged akad még az életben minden értelemben. 

- Rob ez mind szép és jó, de nem várhatom el tőled azt, hogy miattam ne legyen életed. Én csak azért háborodtam fel annyira mert.. - folytattam volna, de belevágott.

- Mert nem akarod elveszíteni az egyetlen embert, aki foglalkozik veled - mondta én pedig bólintottam, azt nyugtázva, hogy nem nekem kellett kimondanom ezeket az önző szavakat.

- A másik pedig az - folytattam - , hogy úgy ahogy te nem tudsz túllépni rajtam, úgy nem tudok én sem Rosson - ingattam a fejem. 

- Ezért ne szeress bele olyan emberbe, akit csak a tévében látsz- nevetett fel keservesen pedig azt hittem hogy gúnyolódik  aztán később kiderült, mind a ketten egy cipőben jártunk. Hát talán egyszer majd túllépünk mindketten - kacsintott rám, majd magamra hagyott.
Kevés időre, hogy kiment, én meguntam a semmittevést és felnéztem az internetre, amit bár ne tettem volna. Ahogy rácsatlakoztam az internetre, a telefonom abba sem hagyta a rezgést, ezért le kellett halkítanom. Ez pedig a nászutam első napjára emlékeztetett és ebbe belefájdult a szívem. Csak most közel sem boldog üzeneteket és posztokat kaptam. Talán még az ellenkezőjénél is rosszabbakat. Twitteren számtalan retweet várt az oldalammal betagelve, amit annak köszönhettem, hogy lencsevégre kaptak a lemezkiadó épülete előtt. Pár kép arról, hogyan próbálom összeszedni magam, majd a végén pedig, ahogy felmond a szervezetem és Rob cipel a kocsihoz. Hát ez így külső szemmel még rosszabbul néz ki, mint ahogyan történt. Senki nem foglalkozott azzal, hogy mennyire rosszul néztem ki a képeken, mindenkit csak az érdekel mi történhetett ott. És, hogy ki az a férfi aki felkap és elvisz onnan. Rossról is találtam pár képet, de azok nem igazán izgattak. Majd végignéztem a szokásos utálkozó üzeneteim, de egyen megakadt a szemem, amire igazán nem számítottam. Ott volt egy férfi egy bizonyos Oliver Bennett aki kedvesen kezdte az üzenetét, ezért bizakodva rákattintottam. A pasas tényleg sajnált engem, de ezt nem igazán szavakkal akarta kifejezni. Pontosítok. A jelek szerint ő egy drogkereskedő és így szeretne nekem is segíteni... Persze egy kis pénzért cserébe. Mit beszélek? A fele vagyonomért. Ki az a hülye aki ennyi pénzért vesz ilyet?
Majd csak kíváncsiságból rákerestem interneten ezeknek az árára, és meg kellett lepődöm, hogy ez a bizonyos Oliver még jó árban is ajánlotta fel. Igazából meg sem fordult akkor még a fejemben, hogy nekem szükségem lenne kábítószerre, de Rob mégis berontott a szobámba és kikapta a telefont a kezemből.
- Ó most komolyan! Miért kell mindig felügyelned, hogy mit nézek a neten? - akadtam ki, mert úgy viselkedett velem, mint egy gyerekkel. Nem vagyok hülye - forgattam a szemem.
- Nem felügyelem, hogy mit nézel az interneten, nem erről van szó. Csak én is beléptem a fiókodba, és furcsálltam, hogy miért nyitottad meg, aztán elolvastam.
- Szóval kémkedtél utánam! - vigyorogtam rá erőltetetten.
- Én csak megakarlak óvni - ingatta a fejét. És különben is a menedzsered volnék, szóval jogomban áll, hogy kezeljem az oldalaidat, nem pedig kémkedek utánad. De szerintem igazán most jött el az ideje, hogy töröljük az oldalaidat. Nem akarom, hogy ilyen alakok járkáljanak utánad, azt meg főleg nem, hogy válaszolj is nekik és valami hülyeséget tennél.Itt az ideje elzárkóznod - mondta én pedig bólintottam, miszerint igazat adok neki.
De legbelül napokig csak egy név járt az eszemben. Oliver Bennett.