- 3. évad 19. rész Csak egy vacsora -

Figyelem! A következő rész 18+os jelenetet tartalmaz!
Jó olvasást! <3

Meglepetésemre másnap reggel izgatottan keltem. Holott nagyon jól tudtam, hogy nem fogok elmenni vele sehova. Több okból kifolyólag. Az első és legfontosabb szempont pedig Jake volt. Ezek után nagyon fontos dolognak kell lennie, hogy én itthagyjam őt. Aztán ugye Ross " puccos " helyet említett, én pedig még mindig küszködök a ruha problémával. Bár, ha nagyon szeretnék menni, Sel gardróbjában biztosan találnék az alkalomnak megfelelőt. De nem! Nem  fogom megint kockáztatni a magánéletem a kisfiammal. És, hogyha mi együtt ketten leszünk Rossal abból jó nem sülhet ki. Nincsen erre szükség. Nem kell megbolygatni az érzéseinket sem.
Viszont lenne jó oldala annak is, hogy találkozunk. Elvégre megtudnánk beszélni a dolgokat, amire vészesen szükség lenne , ennyi hazugság és bizonytalanság közepette. És most mondjam azt, hogy Rob nem érdemelné meg, hogy Rossal töltsem az estét? Mert ezek után nagyon is megérdemelne egy kis lelki fájdalmat. Bár akkora úgy sem lenne neki, mint amilyeneket nekem okozott az elmúlt napokban. Már benne sem tudok úgy megbízni, ahogy eleinte elhittem, hogy sikerülni fog.
Nem is értem, hogy jutott az eszébe, hogy folytassa ezt az egészet, amit Vegasban befejezett, hogyha tényleg olyan fontos lennék számára. Aznap este bevallotta nekem, hogy mekkora hibát követett el. De abbahagyta, mert szeretett és én segítettem neki kimászni a mélyből. És ezt sosem fogom megérteni, hogy akkor mégis most miért volt erre szükség.
Az asztalnál ülve kevergettem a kávémat, ugyanis Jake még nem ébredt fel, nekem pedig kellett egy kis idő magamra. Viszont ezt Rob társasága nem igazán engedte. Ő is az asztalnál ült mellettem ugyanazt a tevékenységet végezve. Sok ideig bele sem ittunk az előttünk álló kávéba, csak gondolatainkba merülve néztünk ki a fejünkből.
- Haragszol rám? - emelte fel Rob a fejét, így megtörve a csendet.
- Szerinted ez a legnagyobb gond ebben a pillanatban? - kérdeztem gúnyosan, ő pedig ismét lehajtotta a fejét. Szerintem én is nagyon sok dolgot kérdezhetnék tőled elsősorban, csak az a különbség köztünk, hogy engem nem érdekel - ráztam meg a vállam és felálltam az asztaltól.
Ő még mindig nem mondott semmit, csak csöndesen szuszogott szavaimat emésztve.
- Többet nem akarom, hogy hozzám érj - jelentettem ki. És ezt is tartogasd csak - vettem le ujjamról az eljegyzési gyűrűjét és ledobtam elé.
Az ékszer csörömpölve pörgött az asztalon, egészen addig amíg meg nem állította és markába nem vette.
- Rossnak annyi minden után megbocsájtottál - húzta keserves mosolyra száját.
- Ő nem dugott meg 6 tinilányt szórakozásból - ráztam meg a vállam, mert annyira feleslegesen jártattam a szám.
- Igazad van, csak a nővéred. Nevetséges - horkantott fel.
- Te vagy nevetséges Rob. Másokat hibáztatni mindig egyszerűbb marad, mint beismerni a saját hibáink. Kisfiú vagy - jelentettem ki, ami láthatólag eléggé szíven ütötte. Egy férfi megtisztelné a nőt akivel együtt él, mások előtt is és egymás között is. Szerinted nagy fiú voltál tegnap, hogy azzal próbáltad védeni magad, hogy felhántorgattad azt, hogy én még sosem dolgoztam?
- Nem - bólintott és ezzel megbizonyosodtam arról, hogy én nyertem és felesleges is folytatni az egészet, ezért készültem otthagyni. Van róla fogalmad mennyire szeretlek? - szólt utánam.
- Nem - mondtam, majd végül otthagytam.

A nap további részében nem nagyon szóltunk egymáshoz, amit igazán nem bántam. Kérésem nélkül foglalkozott Jakkel, etette, pelenkázta és játszott vele egész nap, és ezt nem igazán tudtam mire vélni. Arra következtettem, hogy talán megérezte a helyzet súlyosságát és tudta mi forog kockán. És ezzel bizonyította azt, hogy tényleg fontos neki a fiam. Viszont amíg ők elvoltak én berendezkedtem magamnak és Jakienek a vendégszobába, amire Rob egy árva szót sem szólt, csak a kérésemre átvitte a pici kiságyát. Nem tudtam eldönteni, hogy helyesen viselkedem e. Mert, hogyha tehettem volna, szívem szerint lemondtam volna erről az egészről és elköltöztem volna a fiammal, de sajnos ezt nem valósíthattam meg. Ugyanis nem igazán tellett volna rá nekem. És ezt Rob is nagyon jól tudta, viszont ezzel engem kellemetlen helyzetbe hozott. Bár nem igazán tudtam ellene mit tenni, hacsak nem kívánkoztam vele egy ágyban aludni. Ami pedig kizárt volt ezek után. Pontosabban amiért majdnem elvesztettem miatta a fiam. Az, hogy megcsalt semmi volt ehhez képest.

Este, miután bepakolta a táskáját és kilépett az ajtón, hihetetlen megkönnyebbülés kerített hatalmába. Tudtam, hogy perceken belül ismét találkozom Rossal, és valamiért ez annyira boldoggá tett. Pedig nagyon óvakodnom kellett volna ettől az érzéstől. 

Jakkel ültem a kanapén és a kedvenc meséjét néztük, miközben az esti tápszerét iszogatta. Nem akarok én puccos helyekre menni Rossal, nem is akarok vele beszélni. Én csupán annyit szeretnék, hogy a saját kis házunkban hárman üljünk így egymás mellett összebújva. Tudva, hogy minden rendben van, hogy boldogok vagyunk és semmi nem szakíthat el hármunkat egymástól. Csak erre vágyom. 

Mikor csöngettek Jaket kezembe véve nyitottam ajtót. Ross nem túlzott, hisz ő tényleg eléggé kicsípte magát. De annyira, hogy látványára elállt a lélegzetem. Egy világoskék ing volt rajta, fekete farmerjába betűrve. De annyira jól nézett ki, ahogyan a karján feszült, hogy nem tudtam levenni róla a szemem.

- Sziasztok - mosolygott ránk, majd szó nélkül kivette a fiam a kezemből. 

Beengedtem és sétáltam utána. Leült a kanapéra Jakkel a kezében, de én csak ott álltam mellette, mert nem tudtam mit kezdhettem volna a helyzettel. Ross egyszer csak rám pillantott és felhúzta a szemöldökét.

- Nálad ez lenne az elegáns ruha? - kérdezte, mire felnevettem, ugyanis pizsiben voltam.
- Nem gondoltad komolyan, hogy elmegyek - ingattam a fejem. Jakkel mi lesz?

- Mindjárt itt van a nővéred és Riker - nézett vissza Jakere, de én nem igazán tudtam megemészteni a hallottakat.
Csak akkor eszméltem fel, mikor  pár percen belül ismét csengetés hangja töltötte be a házat. Jake is értetlenül nézett, ugyanis nem igazán volt hozzászokva más társasához.
- Miért jönnek ide? - kérdeztem Rosst, miközben siettem az ajtóhoz.
- Bébiszitterkedni - rázta meg a vállát, mintha mindennapi dolog lenne, hogy lassan az összes Lynch  beállít az ajtómon.
Rossnál igazán nem tartottam fontosnak, hogy normálisan felöltözzek, viszont a helyzet kezdett kissé kínossá válni. Hajszálam pár kilógó szárát fülem mögé tűrtem és megigazítottam magamon a bő pólóm amit pizsinek használok, és csak aztán nyitottam ajtót.
- Sziasztok - próbáltam rájuk mosolyogni kedvesen, de egy vicsort tudtam csak összekaparni.
Annyira nem volt ehhez kedvem, hogy most hirtelen jó pofizzak mindenkivel. De szerintem érthető okokból kifolyólag. Rossal sem akartam elmenni sehova, mégis az lett belőle, hogy saját magam ajánlottam fel, hogy Sel gardróbjában magamra öntök valami csinit, sőt még sminkeltem is. És képes voltam otthagyni a fiam egy Lynchel és a nővéremmel, aki az utóbbi évben teljesen leszarta, hogy élek e még. Fontosnak tartottam, hogy kettesben beszélgessek Rossal, és tudtam jól, hogy szükség volt rá, ezért belementem. Azt beszéltük meg, hogy nagyjából 10-re otthon leszünk. És persze mindent kikészítettem Jakenek, és elmondtam kétszer is, hogy mikor mi a teendő. Mégis alig tudtam figyelni Rossra, hiszen folyton a kisfiamon járt az eszem, és már egyszer fel is hívtam őket, mikor még nem érkeztünk meg.
- Sel. Kérem a telód - nyújtotta oda a kezét, nem sokkal később miután leadtuk a rendelésünk.
Ugyanis látta, hogy ismét mire készülök. Én nyögve kezébe nyomtam a telefonom, majd vártam, hogy mondjon valamit, de csak csöndben ültünk percekig egymással szemben. Ez idő alatt próbáltam feltérképezni a helyet, hogy gondolataim ne terelődjenek a kisfiam felé, és megpróbáljak kicsit ellazulni anya létemre is. Mi egy boxban ültünk, az étterem végében. Csupán egyetlen szerelmespár ült hozzánk közel. A nagy tömegtől elzárkózva próbáltunk feltűnésmentesek maradni, ami szerintem nem meglepő. Bár biztos voltam benne, hogy másnapra minimum egy újság, minimum egy cikket fog rólunk ejteni. Hiszen Los Angeles egyik legnagyobb részén voltunk, egy elég neves étteremben. Az emberek nyüzsgései és a lágy zene mellett, igazán nem tudtam másra gondolni, és ez volt a lényeg. A falak fehérek voltak, viszont a padlót várhatóan vörös szőnyeg borította. Az asztalunkra is a lehető legelegánsabb terítő került, én pedig kezdtem magam kellemetlenül érezni. Ugyanis hírnév ide vagy oda, sosem jártam fancy éttermekbe, hanem inkább mindig a gyors kaják mellett döntöttem, ami nem a legegészségesebb, nekem mégis akkor az esett jól. A pincér kihozta a rendelésünk és letette elénk.
- Jó étvágyat - mondta, miután töltött mind a kettőnknek egy pohár pezsgőt.
- Magának is - szóltam vissza reflexből, és igen...
Sosem éreztem magam ennél gázabbul. Ő csak kedvesen mosolyogva tovább állt, én pedig arcomat takarva próbáltam láthatatlanná változni.
- Kérlek mondd, hogy ez most nem történt meg - nyafogtam Rossnak, akinek szintén vörös volt már a feje, csak éppen azért mert rajtam röhögött.
- Ez édes volt - törölte meg szemét, majd vigyorogva nézett fel rám, mire ezúttal én nevettem el magam.
Hát így kezdődött a közös esténk, de igazán nem bántam, hiszen ezután mind a ketten sokkal feloldottabban éreztük magunkat egymás társaságában. Szinte majdnem olyan volt, mint régen. Igazából semmi érdekesről nem beszéltünk vacsora közben, hiszen egyikünk sem akarta elrontani a hangulatot. Ezért csak szimpla mindennapi dolgokról beszéltünk, és egyáltalán nem arról, ami miatt idejöttünk. Csak jól éreztük magunkat együtt, és abban a pillanatban több nem is számított.
- Sosem jöttünk együtt étterembe - csúszott ki a számon.
- Itt volt az ideje - kortyolt egyet italába. Általában estékre mindig volt valami jobb dolgunk - húzta félmosolyra ajkát, én pedig mosolyogva bólintottam. Hiányzik ez, Sel - komolyodott el tekintete. Hiányzol - mondta ki, mire szám kiszáradt, ezért válasz helyett inkább pezsgőmmel foglalatoskodtam.
- Te is - böktem ki végül, de nem tudtam a szemébe nézni.
- Nekem ez itt nem megy - ingatta Ross a fejét, majd kikérte a számlát és már ott sem voltunk. Fázol? - pillantott rám, mikor kiléptünk a levegőre.
- Nem - mondtam, majd megértettem kérdését, mikor a kocsija mellett elhaladva sétáltunk tovább.  Elővette telefonját, hogy megnézze mennyi az idő, viszont elejtette, ezért kénytelen volt érte lehajolni. Amin viszont meglepődtem, hogy eléggé dőlingélve, hajtotta ezt végre, ezért belekaroltam mikor kiegyenesedett.
- Hé, jól vagy? - kérdeztem aggódva.
- Persze, csak a pezsgő egy picit a fejembe szállt - mondta, majd sétáltunk tovább, mintha mi sem történt volna.
- Ennyi pezsgőtől, így érzed magad? - kuncogtam fel, viszont még mindig nem engedtem el karját.
- Azóta nem ittam, hogy utoljára láttalak a lemezkiadónál.
- Mégis, hogy bírtad ki ezt - mutattam körbe - , enélkül? - kérdeztem.
- Ezzel bűntettem magam. Hogy nem nyomtam el a fájdalmat - mosolygott rám keservesen. Megérdemeltem minden percét - bólintott, én pedig erre nem tudtam mit mondani.
- Hát én őszintén alig voltam ép eszemnél az elmúlt időben - mondtam ő pedig meglepetten nézett rám.
- És Jake? - kérdezte.
- Ő azért annyi idős most, és nem fiatalabb. Tudod Ross, én egy szörnyű anya vagyok. Nagyon rossz dolgokat tettem.
- Mégis miket? - kérdezte, de nem nézett rám, amiből tudtam, hogy már most haragszik rám emiatt.
Elmeséltem neki, hogy mennyit ittam és, hogy kipróbáltam erősebbet is az alkoholnál, ami miatt majdnem mind a ketten meghaltunk Jakkel. Ő egy szót sem szólt, akkor sem, mikor már befejeztem a mesélősdit. Nem tudott szóhoz jutni. Egyszerűen csak meredt maga elé, emésztve a hallottakat.
- És ez mind miattam. Undorító vagyok - ingatta  a fejét, és pár könnye is kiszökött. Annyira sajnálom Sel. Én...én - szipogta.
- Tudom - vettem kezem közé arcát. Sss - nyugtattam és szorosan magamhoz öleltem.
Ebben az ölelésben benne volt minden aminek csak kellett. A fájdalom, düh, harag, megbánás, öröm és a szerelmünk. Illata orromba szökött és ettől én is bekönnyeztem. Nem érdekelt, hogy az utca közepén sírtunk egymás nyakába borulva, én csak soha nem akartam többet elengedni.
- Sel - kapta fel a fejét meglepetten, mire szipogva elengedtem. Ebben a hotelban szálltam meg - engedett el és hátam mögé mutatott. Basszameg nagyon messze jöttünk a kocsimtól - kapta elő telefonját. 11 óra?! - hüledezett, mire nekem is kitágultak a szemeim.
- Jézusom mennem kell! - csaptam homlokomra és fogalmam sem volt merre induljak.
- Nem fogsz hazamenni egyedül ilyen sötétben. Felejtsd el - ingatta a fejét, miközben magához húzott, hogy ne tudjak menni.
- Akkor hívj nekem egy taxit - jelentettem ki.
- Gyere fel hozzám - mondta, mint aki meg sem hallotta, amit mondtam neki.
- Mi? - kérdeztem úgy, mintha nem hinnék a fülemnek. Ross, Jakehez haza kell mennem. És mi?! Nem megyek fel hozzád! - akadtam ki.
- Nem azért butus - nevette el magát. Még nagyon nem fejeztük be - mondta. Vigyáznak Jakere bármeddig, tudod jól. Nem hagyhatsz itt így - mutatott körbe. Ha ezt most nem beszéljük meg mind a ketten beleőrülünk - mondta és tudtam, hogy igaza van. Csak egy órára. Kérlek - kérdezte meglágyult tekintettel, én pedig nem tudtam nemet mondani neki. 

A hotelben nyüzsgött az élet, így könnyen észrevétlenek tudtunk maradni, ami miatt hatalmas kő esett le a szívemről. Lifttel felmentünk a 4.emeletre és a folyosó végén Ross kinyitotta szobája ajtaját, majd előreengedett. Felkapcsolta a villanyt, ezért szemem elé tárult aranyos kis szobája, amin mosolyognom kellett. Ágyán a lepedő szanaszét hevert, úgy ahogy a ruhái a földön. Hát igen, ilyen nő nélkül az élet.

 A bejárat eléggé szűk volt, ezért, hogy Rosst előre engedjem sajnos végigkellett simulnom egész melllkasán, ami igazán nyugtalanító volt ebben a helyzetben. De ami mégjobban azzá tette, hogy Ross nem mozdult el előlem, és annyira közel volt, hogy lélegzetét arcomon éreztem. Lehunytam a szemem és kiszáradt torokkal vártam, hogy odébb álljon. De addig húzta az agyam, amíg már végül én nyújtottam feléje ajkamat, viszont ebben a pillanatban elhúzódott tőlem. Nem éreztem magam visszautasítottnak, tudtam, hogy jól cselekszik. Nem lett volna helyes, amit teszek. 

- Bocsánat - mondta Ross, majd rögtön témát váltott. Gyere ülj csak le - terítette takaróját az ágyra, hogy rendezettebbnek tűnjön a környezet.

Én helyet foglaltam mellette, de ismét letelepedett a csend. Ezúttal nem igazán tudtam felmérni a terepet, mivel egy ágyon és egy tv-n kívül nem volt más a szobában. Ross egyszer csak megelégelve a csendet felpattant és a mosdóba ment. Percek múlva azt hallottam, hogy engedi a vizet, mire én is felálltam és megnéztem mit művel.
- Ross? - néztem rá, mikor levette pólóját, de ő csak félmosolyra húzta a száját.
- Fürödni támadt kedvem - rázta meg vállát, mire én felnevettem.
- Nem fürdök veled - ingattam a fejem, és mosolyogtam, hogy ennyire naivnak néz.
Miért akar mostanában mindenki egy kád vízzel elcsábítani? Ez most valami új divat?
- Oké - bólintott. Akkor kénytelen vagyok kerítés nélkül megkérni, hogy vetkőzz le és mutasd meg a sebeid - mondta halál komoly fejjel, nekem pedig a szemöldököm felszaladt, és az állam leesett. Látnom kell, hogy mit tettem veled - lépett hozzám közelebb.
- Ross, nem kell ezt látnod. Ez már a múlt. Beláttad, hogy hibáztál, nem kell jobban összetörnöd magad. Nekem már ez is elég.
- Vetkőzz le, Sel - kérte én pedig ingattam a fejem. Ne légy előttem szégyellős. Hidd el nekem, hogy én sokkal jobban ismerem a tested, mint saját magad - mosolygott rám kedvesen, én pedig ebbe picit belepirultam. Fordulj meg - fordított meg, én pedig szembe találtam magam egy egész falat beterítő tükörrel, aminek a láttára lesütöttem a szemem.
Mégis mennyi  volt az esélye annak, hogy ismét egy ilyen tükörrel találom magam szemben, mint amilyen Puertón volt? Szívem hevesen dobogott, ahogy emlékeim felidéződtek a nászutunkra gondolva. Ross hátulról átkarolt, ezzel belém fojtva a levegőt. Száját nyakamra tette, majd mosolyát bőrömbe rejtette, ahogy meglátta, hogy libabőrözőm.  A ruhám hátul fűzős volt, ezért csak arra eszméltem fel, hogy szorgosan lazítja ki. Erre kinyitottam a szemem, de nem állítottam le, és különösképpen nem volt bűntudatom, hogy éppen vetkőztet. Végül is, ha úgy vesszük papíron a férjemről van szó. Miközben gondolkodtam magamban megráztam a vállam is, mire Ross felkuncogott.
- Élveztem, mikor Puertón egy ilyen tükör előtt dugtál meg - mondtam ki egyszerűen, amire igazából nem is lepődött meg.
Túl jól ismert.
- Én is - nézett rám a tükörből, mikor ruhám a földre hullott, majd egy pillanat alatt lehervadt a mosolya.
Szinte tátott szájjal nézett végig rajtam. De most nem a csodálattól, hanem az undortól. Erre a tekintetre gyomrom összeszorult, és már egyáltalán nem élveztem ezt a helyzetet, sőt egyenesen gyűlöltem azt a pillanatot. Sosem nézett még így rám, és ezáltal összetört bennem egy világot. Az a kevéske önbizalmam is elpárolgott, mintha sosem lett volna. Majd torkom összeszorult, és könnyeimet a szabadba engedtem. Lefejtettem magamról Ross karját, és zokogva léptem ki a fürdőszobából. Ágyába vetettem magam, és párnájába nyomtam arcom, hogy elrejtsem patakokban folyó könnyeim. Sőt még a takarót is magamra húztam, mert nem akartam, hogy lássa a testem, amit csak fehérnemű fedett.
- Selena, mi a baj? - kérdezte Ross meglágyult hangon, miközben leült mellém az ágyra, és átkarolta remegő énem.
- Én...én...- szipogtam, de ahogy ránéztem ismét elkapott a zokogás, és perceken keresztül csak sírni tudtam egy olyan kis jelentéktelen dolog miatt.
- Hé - fordított meg - , nézz rám - vette keze közé arcom, én pedig kipirosodott szemekkel néztem fel rá. Mi a baj? - kérdezte, de én csak kapkodtam a levegőm. Istenem, kis lelkem - szorított magához én pedig úgy szorítottam, ahogy csak tudtam.
- Nem tetszem neked, ugye - böktem ki. Már nem tetszik a testem, ugye? Dagadt vagyok - sírtam el ismét magam, ő pedig vállamnál fogva eltolt magától és elmosolyodott.
- Édesem, annyira butus vagy, hogy az nem igaz - ingatta a fejét, miközben kereste a szemkontaktust, de én eltakartam az arcom. Én magamtól undorodom, hogy, hogyan tehettem ezt a gyönyörű kis testeddel - vette el kezemet arcom elől. Sosem fogom ezt megbocsájtani magamnak - ingatta hevesen a fejét. Hogy tehetted ezt a finom, kis puha bőröcskéddel? - kérdezte üveges tekintettel, majd végigcsókolta alkaromon a hegeket.
Majd másik karomat vette kezébe, hogy ugyanúgy megcirógassa sebeim, de ezúttal nem állt meg csuklómnál, hanem egészen ujjaim percéig végigpuszilt. Én azzal a kezemmel végigsimítottam arcán, majd kitöröltem szeméből a könnyet. Felmosolygott rám, majd testét óvatosan enyémre helyezte és megcsókolta arcom. Fölöttem tornyosult, csupán egy takaró választott el minket egymástól. Percekig csak szemeztünk egymással, és elvesztünk a másik tekintetében. Éreztem a szerelmét irántam és annyira boldog voltam abban a pillanatban. Csak kémlelni tudtam gyönyörű barna íriszeit, ami leginkább a megolvadt karamellre hasonlított.
Egy pillanat volt az egész és meleg, finom száját már az ajkaimon éreztem. Csókja lángra lobbantotta mellkasom, és szinte égetett. Telhetetlenek voltunk és csak többet akartunk egymásból. Faltuk, haraptuk egymás ajkát, szinte percekig csak csókolóztunk. Bár hazudnék, ha azt mondanám ez egy szimpla csók volt. Szavakkal leírni nehéz, milyen érzéseket hozott ki belőlem, csak annyit tudtam abban a pillanatban, hogy jó volt. Nagyon. És iszonyat szükségem volt már rá, hogy ilyen közel érezzem magamhoz őt, újból, ennyi idő után. Olyan volt, mintha visszakaptam volna azt a létfontosságú szervem, ami nélkül eddig éldegéltem.
- Hogy gondolhatsz arra, hogy nem tetszel nekem? - kérdezte dühösen. Van róla fogalmad, hogy milyen kibaszott érzéseket váltasz ki belőlem? Kurva életbe - dobta el a takarót, ami elválasztott tőle.
Ajkait ismét enyémre tapasztotta, viszont ezúttal kezei oldalamra tévedtek, és szórakozottan simogatott. Nyakába karoltam és lejjebb csúsztam, hogy egész testemmel alatta legyek. Ő
hozzám nyomta növekvő erekcióját, mire én halkan felnyögtem. Hasamban gyűlt a vágy és abban a pillanatban bármit megtettem volna neki, amire csak kért volna. Senki nem tudott belőlem olyan érzéseket kiváltani, amit ő egy csókkal elért. Ross a csókba mosolygott, majd ajkát ismét nyakamra tapasztotta, és gyengéden szívogatta. Foga közé vette az érzékeny bőrt és kissé erősen ráharapott, amivel türelmetlenségét akarta kifejezni. Viszont habozott, ezért mellkasomra és mellemre haladt tovább.  Mikor hasamhoz ért, tengernyi kis puszit nyomott a legnagyobb hegemre, miközben gondosan nézegette és simogatta azt. Annyira édes volt, ahogyan gyengéden bánt velem, hogy nem is akartam, hogy abbahagyja. Csak akkor jött ismét fel hozzám, mikor már egész testem ragadt a nyálától.
- Undorító vagy - nevettem fel.
- Te pedig annyira finom - mondta, majd újra befalta ajkaim, és csak többet és többet akart belőlem, úgy ahogyan én is belőle.
Csók közben pozíciót cseréltünk, ezért most én kerültem felülre. Hajamat hátradobtam és megtámasztottam magamat izmos mellkasán. Lejjebb csúsztam ágyékáról, hogy szemügyre vehessem egész kidolgozott felsőtestét. Végignyaltam felső fogsoromon, majd szemébe néztem.
- Edzettél az elmúlt időben? - kérdeztem, ő pedig válaszul csak egy magabiztos mosolyra húzta ajkát, ami kifejezetten tetszett.
Feltérdeltem és úgy hajoltam le, hogy megízleljem kockáit. Ahogy végignyaltam a kis bemélyedéseken, úgy tört elő belőlem régi, gátlástalan énem is. Alig értem ajkaimmal a V vonalához, már csatoltam is ki az övét. A cipzárral nem kellett sokat vesződnöm, ugyanis erekciója miatt könnyen lecsúszott. Bőre illata csak egyre jobban beindított és csak arra tudtam gondolni, hogy magamba akarom. Lerángattam róla a nadrágot, majd alsónadrágban megmarkoltam, mire ő egy aprót nyögött. Ettől a hangtól megjött a bátorságom és már ki is vettem tekintélyesét a vászon alól. Szemébe nézve ajkamba haraptam, hogy jobban ingereljem, majd nagyon gyengéden megfogtam és lassan elkezdtem neki verni. Ő állta a szemkontaktust, jelezve, hogy neki ennél sokkal több kell ahhoz, hogy elvegyem az eszét. Elvigyorodtam, majd tekintetem lesütve nyálaztam be makkját. Nyelvem szép lassan körbe-körbe futkosott farka tetején, amit én kifejezetten élveztem. Majd végignyaltam oldalán is, hogy minél tovább húzzam az időt. Aztán szép lassan számba engedtem, először csak a tetejét, majd egyre mélyebben. Erősen zártam rá ajkam, és nyelvem hozzányomtam, hogy minél intenzívebb érzést keltsek benne. Fogaimra vigyázva és szemébe nézve szoptam egészen addig, amíg végre be nem hunyta szemeit és hátravetette a fejét. Nyelvem bedugtam a bőr alá és és ott körözve kényeztettem tovább. Majd megpróbálkoztam egyszerre a kettővel, amit eléggé élvezett, ezért csakhamar abba is hagytam, mielőtt elment volna. Egyszer sem nyomta vissza a fejem, és egyszer sem követelt semmit. Szimplán csak engedte, hogy úgy csináljam, ahogy tudtam, hogy szereti. Állam alá nyúlt, és úgy húzott fel magához, hogy csókoljam meg. Eléggé hangulatban voltam már, ezért ez alkalommal én nyomtam le nyelvemet szinte a torkán, ő pedig csípőmet fogva átbillentett maga alá.
- Annyira isteni a szád - simított végig hüvelykujjával alsó ajkamon, én pedig csak nyújtottam feléje arcom, hogy csókoljon meg, de ő csak egy puszit nyomott szám sarkába.
Mielőtt hátradöntött volna, kikapcsolta a melltartóm, és gyengéden lehúzta vállamról, majd oldalra hajította.
- A szülés előnyei - döntötte oldalra fejét, miközben megmarkolta mellem, én pedig felnevettem.
- Szoktak is fájni, nagysága miatt - biggyesztettem le ajkam.
- Oh, majd én teszek ellene, hogy ne fájjanak - döntött hátra, és már szájába is vette egyik mellbimbóm, miközben másikat hüvelyk és mutató ujjával húzogatta.
Szívta, és harapta is mindaddig, míg csípőm emelve nem kezdtem el nyögdécselni. Ismét lejjebb haladt testemen, de most nem állt meg csak bugyim szegélyénél. De nem időzött sokat, elhúzta a csipkés anyagot és két ujját belém nyomta. Testem megfeszült és hátravetett fejjel nyögtem.
- Ah igen - suttogta fülembe, majd gyorsított tempóján és velem együtt élvezte, hogy örömöt okozhat nekem.
Mikor ezt megelégelte lekapta rólam a bugyim, és szétfeszítette lábam. Térdeimet felnyomva fészkelte magát lábam közé. Mikor megéreztem leheletét magamon, már akkor éreztem a hasamban a gyönyör apró sugarait. Nyögve felsóhajtottam, amikor nyelvével csiklómon nyalt végig és két ujját ismét belém nyomta. Hajába markoltam és csípőmet emelgettem, jelezve neki, hogy mi a megfelelő ritmus számomra. Már nagyon a végén jártam, ezért elakartam taszítani magamtól, de ő beakarta fejezni, és...nos végül is be is fejezte. Testem megfeszítve omlottam össze karjaiban, miközben ő csókolt engem, de ennél többet akartam belőle. Kérnem sem kellett, a másik pillanatban már magamban éreztem teljes egészében, amit testem egyszerűen túl soknak tartott egy orgazmus után, viszont jól ismerte Rosst, ezért a fájdalom hamar elmúlt és gyönyör vette át helyét. Ross megfordított, és ismét belém hatolt. Minden porcikámat kiélvezte, ezért lassan érzékien csinálta, viszont nyögéseim hallatára egyre jobban beindult és gyorsított tempóján. Fenekembe markolgatva tolt tovább, és a szobát nyögéseink és az ágy kissé recsegő hangjának zaja töltötte be. Ross a levegőt kapkodva csókolgatta hátam, amin időközben apró izzadság cseppek ültek ki. Hajamat megmarkolta és így hátrahúzva a fejem élvezett belém, ami nekem is egy lökést adott az újabb orgazmushoz. Fáradtan és lihegve terült ki rajtam, viszont annyi erő még volt benne, hogy szorosan átkaroljon.
- Szeretlek, Selena - gördült le rólam és mellkasára húzott.
- Én is szeretlek Ross - néztem fel rá, de ő csak kifáradva pihentette szemeit.
Legalább tudom, hogy nem volt mással, miután elváltak útjaink. Olyan tömérdek szeretetet éreztem iránta, hogy az valami földönkívüli érzés volt. Csak néztem őt és csak arra tudtam gondolni, hogy nem akarom még egyszer elveszíteni. De legbelül tudtam, hogy sajnos mi nem fogunk működni.
- Gyere vissza hozzám, Sel - pillantott le rám. Kibaszott boldog életünk lesz hárman. Megígérem! Mindent megadok Jakenek, amire csak szüksége van, minden szeretetem és időm. Adj egy esélyt kérlek! Bebizonyítom, hogy mennyire jó apa leszek. Kérlek - nézett mélyen szemembe, nekem pedig már előre fájt a szívem azoktól a szavaktól, amelyek el sem hagyták a szám.
- Nem tehetem, Ross - ingattam csalódottan a fejem.
- Mmi? - kérdezte úgy, mint aki nem hiszi el ezt ezek után. Mégis miért? - tornászta ülésbe magát, és szemei rögtön megteltek könnyekkel. Kicsim - szólt élettelen hangon, de én továbbra is ellenkeztem.
- Hogyha csak rólunk lenne szó, azt mondanám legyen! De...- töröltem meg én is szemem - már nem csak rólunk van szó. Ross, mi nem működünk együtt. Nem először fordult már ez elő. Én nem tehetem azt a fiammal, hogy bizonytalan kapcsolatba viszem őt. Ő nem tehet semmiről. Ő nem ezt érdemli - mondtam, mire Ross bólintott, majd kezeibe temetve arcát sírta el magát.
- Kérlek adj egy esélyt! - könyörgött nekem, de én csak végigsimítottam szó nélkül hátán.
- Tudom, hogy nagyon nehéz ezt elfogadni, de én már döntöttem. Rob mellett...-mondtam remegő hangon, ő pedig erőt véve magán bólintva rám pillantott.
- És szerinted mellette gond nélküli életed lesz? Aki miatt majdnem elvesztettük Jaket? - kérdezte még mindig bőgve.
- Kérlek ne nehezítsd ezt meg nekem. Rob-bal túlfogunk lépni ezen az időszakon, én tudom, hogy milyen ő valójában. Ő nem rossz ember - néztem rá biztatóan. A fiam és én vagyunk a mindenei.
- Nekem is ti vagytok a mindeneim - ingatta Ross a fejét, mint aki el se hiszi.
- Köszönök neked mindent, szöszim! - öleltem át vállát. Tudom, hogy sosem tudunk elszakadni majd egymástól. Hiszen az emlékek, a szerelmünk és Jakie mindig itt lesz nekünk - mondtam sírós hangon, de próbáltam tartóztatni magam. De sajnos a mi kapcsolatunknak itt vége. Idővel jobb lesz, bízz bennem. Neked is lesz  valaki, aki talán még jobban is fog szeretni, mint én.
- Nekem nem kell más - szorított magához és könnyei szüntelenül ömlöttek.
- Szeretlek - álltam fel, majd felkapkodtam ruháim és kiléptem az ajtón.
Nem néztem vissza sem, csak sírva futottam végig a folyosón és tudtam, hogy a kisfiam érdekében cselekedtem, és bíztam abban, hogy a legjobbat választom neki. Habár tudtam, hogy ezzel a saját életemet teszem tönkre.

- 3. évad 18. rész Csalódások újra és újra -

Minden gondolkodás nélkül az ajtóhoz vettem az irányt, holott fogalmam sem volt hol találhatom azt a bizonyos alagutat. Ross az ajtónál megragadta a kezem, de azt hozzá kellett tennem, hogy sokkal lágyabban ahogyan Rob tette pár órája. Maga felé fordított, talán túlságosan is közel, és úgy mondta, hogy várjam meg a többieket is. Miután ez a közlés megtörtént, szemeink még mindig egymás tekintetét keresték, ami kezdett kínossá válni, viszont egyszerűen megigézett és nem tudtam elszakadni tőle. Robra pillantottam aki haragját próbálta visszatartani, és nekem sugallni, hogy mennyire nem okés ahogy cselekszem és igen, cseszettül féltékeny. Elen bugyborékoló röhögésére Ross elengedett, és zavartan beletúrt a hajába, akár csak egy kis tinédzser. Visszatartott mosollyal kerültem ki, majd sürgettem a többieket.
A kocsiban most érthető okokból nem Ross mellé ültem, hanem inkább választottam Elen társaságát, ami ugyan egyiküknek sem tetszett, de úgy éreztem ezt kell tennem. Itt most tényleg nem Rossról és rólam van szó, hanem Jakeről. És anyaként kötelességem ezt tudni, hogy mindig is ő marad az első. Sőt nem kell tudni, érzem. Lehet Rossban még nem tudatosult annyira, hogy apa, viszont nekem a kisfiam a mindenem. Ezért sem volt erre most idő. Meg azért sem, mert egy pár jó gesztustól, még nem fogja megváltoztatni az elmúlt egy évem. És ezt sosem fogom elfelejteni. Igaz, nem vagyok valami haragtartó, ha rólam van szó, de itt nem csak rólam volt szó, és ezt ő is nagyon tudta. Tudta, hogy nem játszhat velem és az érzéseimmel aznap, viszont minden pillanatot kiakart használni, hogy csak egy kicsit is felidézhessük a régi szép időket. És mivel jobban ismerem őt bárkinél, tudtam, hogy csak tudat alatt cselekszik és semmi rossz indulat nem volt benne. Bár kitudja. Mind a ketten nagyon sokat változtunk ezalatt egy év alatt. Viszont abban az egy évben megismertem egy olyan énjét, amire egyáltalán nem számítottam. Ezért mégiscsak volt bennem egy kis kétely, hogy hogyan viselkedjek vele és reagáljak ezekre a jelekre amiket folyamatosan küld felém. A másik pedig ugye Rob. Én...én elköteleztem magam mellette és igen, most fordult a kocka, de én akkor sem leszek ribanc. És nem magam miatt, hanem Rob miatt. Túl sokat kaptam tőle, nem érdemli ezt.

Mint végül kiderült az az alagút létezett, viszont arra igazán nem számítottam, hogy Rob pontosan tudta merre kellett mennünk, és olyan biztosan vezetett, hogy egyetlen kanyart nem tévesztett. Egyenlőre nem szóltam egy szót sem erről se neki, se pedig másnak. Csak jól az eszembe véstem ezt, és hallgattam. A hely számomra ismerős volt, annyi különbséggel, hogy nem volt teljesen sötét. Valószínűleg az elmém ezzel csak még jobban riogatni akart az álmaimmal. Beleborzongtam, hogy a tudatalattim  mikre nem képes, vagy, hogy egyáltalán, hogyan láthattam már ezt a helyet, ha még sosem voltam itt. Ennyire rémisztő lenne a sors? Kocsival le kellett térni az útról, viszont az alagúthoz le kellett mászni egy karbantartási lépcsőn. Először Elent küldtük le, hogy ő nézze meg minden rendben van e, viszont nem bírtam türelmesen ott ácsorogni, ezért ahogy le sem ugrott még a létráról, máris másztam utána.
- Még mindig jó a segged cica - említette meg Elen, hátborzongató hangnemben, amire égnek emeltem a tekintetem undorodva.
- Elen még egy ilyen szófordulat, és kitépem a nyelved a helyéről - jegyezte meg Rob, de én addigra már az alagútban voltam a bátyjával.
Körülnéztünk de igazából nem láttunk semmi gyanúsat, én pedig nem tudtam ezt mire vélni. Itt kellene lenniük a fiammal, de nincsenek. Semmi sem úgy történt ahogyan annak lennie kellett. Ahogy az volt az álmunkban. Nem hiszem el! Teljesen csőbe húztak minket, mikor kitudja hol van a fiam, és kivel. Vagy mégis mit csinálnak vele. Elen tájékoztatta őket, hogy sehol senki, de én addig elindultam, így próbálva magamban tartani a reményt, hogy itt van a fiam, és nem vesztettem el. Aztán egyszer csak meghallottam a sírását a másik irányból, és szívem torkomba szökött, ahogy az adrenalin szétáradt testemben, és úgy mint aki se hall, se lát elkezdtem futni a hang irányába.
- Selena, ez csapda lehet, gyere vissza! - kiáltott utánam Ross, de engem nem érdekelt más csak, hogy a kisfiam végre a kezemben tartsam.
A föld remegni kezdett alattam, és erre megtorpanva néztem körbe, hogy mégis mi okozhatja ezt. Aztán rájöttem, hogy mégis úgy történik minden, mint ahogyan azt elmém előre megsúgta nekem. Viszont, előre rettegtem mi lesz ha a vonat elhalad mellettünk, bevilágítva az egész teret. Jake sírását eltompította a vonat dübörgő hangja. Ross is mellém ért és megfogta a kezem, felkészülve arra ami fog történni. Aminek nem szabadna megtörténnie. Én megszorítottam a kezét, jelezve, hogy bármi is történjen, megmentem a fiam.
A vonat fénye elvakított, ezért kezemet elé téve próbáltam körbenézni, de nem láttam semmit így sem. Már teljesen elvesztettem a remény apró sugarát is, mikor előttünk több tízen felkapcsolták a zseblámpájukat. Eddig az álmomban éreztem magam, ezáltal nem éreztem semmilyen rettegést, vagy dühöt, de ahogyan megpillantottam Rob apját a fiammal a kezében, minden erőm kezdett elhagyni, és Ross fogott vissza, hogy ne menjek neki.
- Hol vannak azok a szerencsétlenek? - törte meg a csendet William, én pedig sebezhetően megráztam a vállam, ugyanis eddig teljesen azt hittem mögöttem állnak.
William türelmetlenül átpasszolta egy férfinek a fiamat, majd közel jött hozzánk, amitől ugyanúgy megéreztem a félelmet, mint mikor a házunkban voltak. Jakere pillantottam, ahogy nyöszörögve néz rám, és egyenesen szörnyű volt, ahogy láttam rajta, hogy halálra volt rémülve. Ez a pillantást egy szülőnek nem kívánom. Azt hiszem ezt sosem fogom elfelejteni, és örökre megpecsételi a lelkem ez az egy pillantás a kisfiamtól. Rob apja Rosshoz lépett oda olyan közel, amire egyikünk sem számított.
- Szóval te tetted börtönbe a szemem fényét - nézett fenyegetően Ross szemébe, aki kétségek nélkül állta a szemkontaktust, egy szemrebbenés nélkül, a félelem legkisebb jelét sem mutatva.
De szokásosan megemlítem, hogy én rohadtul nem a türelmemről vagyok híres, ezért talán rossz ötlet volt, talán nem, én akkor is belekezdtem.
- Hát elég nagy bajok vannak, ha egy olyasfajta köcsög balfék valakinek a szeme fénye - mondtam mire, mindenki engem figyelt. Mi a probléma netán nem hallottak még nőt csúnyán beszélni, vagy kiállni a jogaiért? Elég messze állok a feminizmustól baszki, de azért nem semmi az amit a maguk családja lenyom. Tudja itt egyáltalán valaki, hogy a drága kis Elen mit művelt velem? Nem most, hanem amikor még kislány voltam. És azt tudják, hogy Roberto ugyancsak a kislányok felé hajlott Vegasban? - pillantottam a két Prascotra, akik időközben megérkeztek, bár fogalmam sem volt, mi tartott nekik ennyi ideig. Mi van netán meglepődtek? - röhögtem fel a sok értetlen arc láttán, és teljesen éreztem, hogy a kezemben van az irányítás.
- Sel, kérlek ennek nem most van itt az ideje - lépett mellém Rob.
- Oh igen? - álltam odébb. Mondd csak el, honnan tudtad, merre van ez a hely? Hm? Netán ugyanezt csináltad te is több másik családdal? Mondd miről nem tudok még? - vetettem oda neki. Egyáltalán ez az igazi neved?
- Hercegnőm, persze, hogy ez az igazi nevem, ne viccelj - mosolygott rám biztatón, majd felém nyújtotta a kezét én pedig könnyeimmel küszködve ráztam a fejem.
- Rendezzétek le amit kell, és adjátok oda kisfiunkat - ráztam meg a vállam.
- Oh, de szép családi dráma - tapsolt a tömegből egy magas, hosszú hajú, kigyúrt tag.
- Fogd be a pofád, Brad, kurvára nem hiányoztál - szólt rá Rob.
Tehát, ő lenne a harmadik, és egyben legidősebb szeme fénye az apucinak.  Szép kis család, mit ne mondjak.
- Elég legyen! - szólt  közbe William, amit igazán nem bántam ez alkalommal. Válassz Roberto! - vetette neki az apja olyan hangnemben, amitől még én is rettegni kezdtem. Ők, akik csak kihasználnak, vagy a családod?
- Persze, hogy ők! - dadogta Rob.
- Akkor ezt magyarázd meg! - dobott le egy köteg fényképet elé.
Én csak a tetején lévőt láttam, de az is bőven elég volt. Már igazából meg sem lepődök rajta. Hisz miért is vártam mást? Ő egy Prascot, ezt Vegasban is megmutatta. És sosem fog megváltozni, bármennyire is elhittem, hogy ő a fekete bárány a családjából, és, hogy tényleg szeret engem és a fiam.
- Elhitetted velünk, hogy miatta lépsz ki - bökött rám az apja. De mocskosul visszavágtál, ráadásul pont Calaverdoéknál? Elhitetted velünk, hogy más vagy, szerelmes tinédzser, elengedünk és ezt kapjuk vissza. Oh kérlek fiacskám, hiszen még ez a gyerek sem a tied - röhögött fel szánalmasan, és Jakere bökött. Hát megkaptad amit akartál, boldogulj vele - sétált Jakért, majd Rob kezébe tette.
- Többet nem akarom magukat, látni a fiam közelében sem! - jelentettem ki, és elvettem Robtól végre a kicsikém. Nem érdekel ez az undorító fenyegetés sem. Ebből hagyjanak ki minket - igyekeztem vissza a lépcsőhöz.

- Selena hallgass meg kérlek, ez nem az aminek látszik! - futott utánam Rob, mielőtt még beülhettem volna az autóba.
- Ross, kérlek fogd meg - adtam át neki Jaket.
Odasétáltam Robhoz, ő kereste a szemkontaktust, de én csak átnéztem a válla felett. Keserves mosolyra húztam a szám és fejemet ingatva néztem rá.
- Ezen nem tudsz mit kimagyarázni. Megesküdtél nekem Vegasban, hogy végeztél ezzel az egésszel - mondtam és időközben üveges lett a tekintetem.
Nem tudtam miért sírok. Próbáltam arra fogni, hogy túl sok volt ez a nap nekem, hogy boldog vagyok Jake miatt, hogy Rossal voltam ennyi idő után, de nem ezekről volt szó. Azért sírtam, mert csalódtam benne. Azért mert átvert és mind csak saját maga miatt. Én tisztán, teljes szívemből beleszerettem, mert elhittem, hogy fontos neki a fiam és megváltozott. Nem tudtam mit higgyek abban a pillanatban. Tényleg nem volt senki akiben bízhattam volna, aki megnyugvást adott volna.
A képeken ő volt látható különböző tini lányokkal. Ahogy ugyanott folytatta, másoknál, mint ahogy a családjánál befejezte Vegasban.
- Nagyon jól tisztában vagy vele, hogy kitettek a jól kereső állásomból. És egy gagyi pizzázóba kerültem az én tehetségemmel.
- Igen, de az legalább tisztességes, kétkezű munka volt és az összes dollárért megdolgoztál és meg is érdemelted.
- Tudod, Sel - kezdett bele. Vannak emberek akik nem bírjak a kétkezű munkát. Te még sosem dolgoztál.
- Te egy seggfej vagy Rob - szólt közbe Ross. Fogalmad sincs róla, hogy Selena mennyit megdolgozott azért, hogy ott legyen ahol van.
- Ahol volt, mielőtt te összetörted - erősítette meg Rob, amiben igaza is volt valamilyen szinten.
- Szerintem inkább hagyjátok abba a másik ócsárolását, amíg egyikőtöknek sem tiszta a lelkiismerete. Elegem van mára már belőletek - vettem ki Ross kezéből a fiam és beültem a hátsó ülésre.
Aznap tanultam meg azt, hogy tényleg ne bízzak senkiben. És saját magam lesz mindig is az az ember akire számíthatok. Nem szabad senkinek odaadni a szereteted és a bizalmad, mert a gyenge pontjaidat ismerve fognak támadni, abban a pillanatban, amikor nem fogsz rá számítani. Szomorú dolog, hogy erre lassan 20 éves koromban már rá kellett jönnöm. Ahogy arra is, hogy valószínűleg felhagyok a pasikkal egy életre és azzal is, hogy a kisfiam egy boldog, normális családban nevelkedjen és élje mindennapjait. Elen ottmaradt a családjával - hála égnek - , úgyhogy nélküle folytattuk utunkat, ami végre " haza " vezetett. Ross is kiszállt a kocsiból, amin egészen meglepődtem. Viszont amikor megindult felém, már sejtettem, hogy mit akar. Ezért sajnos 2 percre még el kellett válnom Jaketől. Rob el sem köszönt Rosstól, csak kivette a kezemből a fiam, és becsukta maga mögött az ajtót. Kicsit kínosan éreztem magam, hogy egyedül hagyott Rossal, de ez így volt rendben.
- Akkor még lógsz nekem egy mesélősdivel - mosolygott rám kedvesen.
- Te is. És elég sok magyarázattal is - bólintottam a földet kémlelve, és vártam, hogy kezdje
- Nem, nem - mondta mire felnéztem rá. Attól tartok pár perc nem lesz erre elég.
- Nem nagyon kéne találkozgatnunk. Ez egyikünknek sem jó - ingattam a fejem.
- Holnap este Rob dolgozik? - kérdezte, mire válaszoltam egy igennel, majd értetlen fejjel néztem rá. Holnap el jössz velem vacsorázni - szögezte le a beleegyezésem nélkül, majd elindult a kocsija felé.
- Biztos, hogy nem - röhögtem fel erőltetetten. És mégis ki vigyázna Jakere? Ne is álmodj róla - ingattam hevesen a fejem, de ő már készült beszállni az autóba.
- Bízd rám - huppant az ülésre. Ja és csípd ki magad, mert puccos helyre viszlek! - csukta be az ajtót majd intett és elhajtott.
Én szemem forgatva fordultam az ajtóhoz, miközben azon gondolkodtam, hogyan hiheti azt, hogy ezzel majd behódolok neki. Mégis a nap hátralevő részében mosolyogtam és boldog voltam, viszont nagy részben azért, mert a kisfiammal lehettem. És ezt az érzést semmire nem cserélném le.

- 3.évad 17.rész Itt az ideje elzárkózni -

Sziasztok! Úgy gondoltam, hogy még nincs itt az ideje tovább haladni az időben. Ezért ahogy már sejthetitek egy újabb múltbéli résszel jelentkezem. Remélem ezt is ugyanolyan szeretettel fogadjátok és, hogy még egy picit türelmesek maradtok Sel és Ross, illetve Rob "szerelmi hármasát" illetően. Jó olvasást! <3

Nem vártam meg a liftet a lemezkiadó épületében, inkább lerohantam 4 emeletet csak, hogy minél előbb a friss levegőn lehessek. Sok volt ez nekem abban a pillanatban. Hányingerem volt és az ájulás határán voltam, mikor végre kiléptem a fotocellás ajtó mögé. Nem akartam egyáltalán jelenetet rendezni, főleg nem a tegnap esti után, de nem tudtam kontrollálni a testem és térdeim megrogytak, de abban a pillanatban Rob elkapott hátul, majd még azt éreztem, hogy felemel. Aztán a jól ismert sötétség. 

Szintén Rob ágyában ébredtem, ahogy pár órája. És ugyanúgy ült ott az ágy szélén, tágra nyílt szemekkel figyelve engem. Gondosan be voltam takargatva, és a párnát is olyan kényelmesen igazította a fejem alá, hogy alig volt kedvem ülésbe tornászni magam. Nem szólt semmit, csak hagyta, hogy tegyem amit szeretnék. Tekintete üveges volt, ahogy engem nézett, de ezúttal nem a haragtól és a félelemtől, hogy elveszít. Abban a pillanatban csak szomorúságot láttam rajta. Keserű sötétséget, ami miattam települt rá. Majd mikor mélyen szemembe nézett akkor tudtam, hogy nála is elszakadt a cérna. És elkezdett bőgni. Úgy ahogy még sosem láttam, még tegnap este sem. Egyszerűen csak kitört belőle. Átöleltem, és ő is szorosan magához húzott. 

- Hagytál volna inkább meghalni - suttogtam nem is törődve azzal, hogy csak rosszabbítok a helyzeten. Sajnálom - simogattam ahol csak értem és próbáltam csitítani. 

Túl kába voltam, nem volt erőm sírni sem, akármennyire is próbálkoztam. Ismét magába burkolt a végtelen üresség. Mintha csak egy lyuk lenne a mellkasomban. Egy véres, tátongó lyuk. És ez mind miért? Egyetlen férfi miatt, akibe annyira beleestem, hogy hagytam magam ennyire sebezhetően előtte. Akit egy pillanat alatt a féltékenység és a megsértett egója egy fenevaddá változtatott. Oly annyira, hogy képes volta tönkretenni azt a nőt, akit valaha is a legjobban szeretett. Legalábbis az ő állítása szerint így volt. Aztán ki tudja ebből is mennyi volt valaha is igaz. Rob odaadta nekem az egész életét, mégis Ross nélkül teljesen üres maradtam. Mikor még vele voltam nem érdekelt, hogy nincsenek barátaim. Hogy nincsen családom. Ott volt nekem ő és Sel. Nem is álmodtam volna jobbról. Sosem voltam egyedül mert egyikük mindig velem volt. Akkor Rob még csak egy haver volt, és én soha nem akartam tőle többet. Jó, rendben mindannyian tudunk arról az estéről Londonban... De azt csak én és ő tudjuk, hogy hogyan jöttem el onnan. Megakartam magam ölni, mert ilyet mertem tenni... Hát úgy látszik a szuicid hajlamaim örökre bennem maradnak. Ezen csak egy ember jelenléte tudott segíteni mindig is. De őt is elvesztettem. 

- Mondd mit tegyek érted, Sel? - nézett fel rám kisírt szemekkel Rob. Mit tegyek, hogy boldog légy?

- Csak szeress. Szükségem van erre - néztem le rá, mire erősebben magához szorított.

- És engem ki fog szeretni? - ingatta a fejét szomorúan, és ezzel megforgatta a kést a szívemben. 

Mert erre természetesen nem én leszek neki a megfelelő ember. Legalább is egyelőre biztosan nem. Megcsörrent a mobilja  - ami természetesen a szívbajt hozta rám - , ő pedig, mintha várta volna a hívást kiugorva az ölelésemből felállt, és felvette a telefont. Megköszörülte a torkát, majd az ajtóhoz vette az irányt, és miután kilépett, behúzta maga után.

- Rob Prascot! - mondta hivatalosan, viszont addigra már olyan messze ment, hogy véletlenül se halljam, hogy a nevét nekem kellett összeraknom a hangjával a fejemben. 

Ugyan még sosem említettem neki, de utálom mikor titkolózik velem. Egyszerűen megöl a tudatlanság, hogy mégis mi lehet az amiről én nem tudhatok. De mivel már kinőttem azt a korszakot, hogy hallgatózzak, ezért sosem mentem utána. Bár, ha jobban belegondolok... A fene se nőtte  ki azt a korszakot! Lerúgtam magamról a takarót, majd belebújtam a nyuszis mamuszomba és utána mentem a konyhába. Mivel mellettem fekve nem igazán tudtam felmérni, hogy nincsen rajta nadrág, ez most kiderült, ahogy a pulton támaszkodva nekem pucsitotta kerek fenekét a feszes alsójában. Fogalmam sem volt, hogy amúgy hogyan áll a kapcsolatunk és mégis kivel beszélt, mégis megkockáztattam, hogy rácsapok a fenekére. Ő ettől egy nagyot ordított - természetesen a telefonba, hoppá - , ezért a vonal végén akárki ki is volt, érthető okokból kinyomta a hívást. 

- Csak, hogy tudd most basztad el egy nagy állás lehetőségem. Köszönöm! - mosolygott rám erőltetetten, amitől az előbbi kis jókedvem azonnal elröppent. 

- Sajnálom nem tudtam, hogy ennyire fontos volt - néztem rá megbánóan.

- Hát szerinted miért jöttem ki vele? - kérdezte úgy, mintha egy hülyével beszélt volna, nálam pedig itt telt meg a pohár.

- Mivel soha nem mondasz el nekem semmit, kurvára! Ez is az én hibám, király - tártam szét a karom. 

- Azért nem mondok el neked ilyeneket, mert nem tartozik rád.

- Hm - horkantottam fel. Tehát így akarsz te velem együtt lenni, hogy még egy kibaszott telefonhívásodról sem tudhatom ki volt! Pedig egy pillanatra azt gondoltam, működhetne. De tévedtem - vontam meg a vállam, és elindultam a szobám felé.

- Selena! Tudni akarod kivel beszéltem, ha?! - mondta én pedig megálltam. Egy feltörekvő lánybanda menedzserével. 90%, hogy mehetek velük turnézni. Nagyon sok pénzről van itt szó. Nem csak az államokban lépnénk fel. 

Kellett egy fél perc, hogy feltudjam fogni, mégis mire készül, majd egy nagy levegőt véve felé fordultam. 

- Szóval annyira fontos vagyok neked, hogy a legrosszabb pillanatban fogod magad, hogy elhúzz a világ másik végébe, és itt hagyj egyedül. Én meg ezt köszönöm! - mosolyodtam el keservesen, majd becsaptam magam mögött az ajtóm.

Pár perc múlva, ahogyan arra számítani lehetett, Rob utánam jött. Leült a szobámban lévő kis asztalka székére és onnan figyelt engem, ahogy ültem keresztbe tett kézzel , akár egy kisgyerek mikor megbántják. Várta, hogy én szólaljak meg, de kivételesen nem tudta ezt eljátszani velem. Túl jól beleestem a hisztiző kisgyerek szerepébe. De csak kívánni tudtam, hogy bárcsak olyan problémáról lenne szó, mint amilyen korúnak játszottam magam. Érdekes, nem? Az ember egész életében elégedetlen még a saját korával is. Mikor még csak a tejfogaink hullanak, mi már felnőttek akarunk lenni. Elszakadni a családtól, élni a saját utunkon. Arra vágyunk a legjobban, hogy saját magunk főnöke legyünk végre, ahogy kiszállunk a madárfészekből. És ahogy ez az elszállás megtörtént, rögtön visszaakarunk repülni édesanyánk szerető és védelmező szárnyai alá. Csak az a baj, hogy az első folyamat még megvalósítható, de sajnos vissza már sosem mehetünk az időben. És erre a legtöbb ember akkor jön rá, mikor már túl késő. Ezért számtalanszor gondolunk arra mindannyian, hogy minden esetben az a legjobb, ha a pillanatnak élünk. Csak nagy hiba, hogy ezernyiszer megfogadjuk magunknak, hogy másképp lesz, de legbelül örök elégedetlenek maradunk. Legalább is az emberek 70%-a. Mindig is irigyelni fogom azokat, akik képesek a pillanatnak élni, ha abban a helyzetben kilátástalan minden, akkor is. 

- Mondd csak, Sel - kezdett bele Rob a mondandójába. Mit szeretnél kezdeni az életeddel? - tette fel azt a kérdést, amire egyáltalán nem számítottam. 

- Mit értesz ezen? - kérdeztem rögtön vissza.

Hátradőlt a székben és elkezdte törni a fejét, hogy mégis hogyan jöhetne ki ebből jól, a megbántásom nélkül. Majd felnézett rám és úgy próbált jobb belátásra bírni.

- Oké akkor kezdjük a legalapabbal. 19 vagy és dögös, mint a kurva élet. A barátod hoppon hagyott, ez van, el kell fogadni! - tárta szét a karját. Mindennapi dolog a szakítás - mondta, mire kezdtem volna, hogy ez nem egy általános szakítás, de lecsitított és folytatta. Oké, az is mindennapos, hogy miután teherbe ejt és úgy teszi ezt. Igen, ez a legrosszabb, de mindenen túl kell lépni. Kérlek becsüld meg azt, hogy itt vagyok neked és mindent próbálok megtenni érted, ami csak tőlem telik - mondta én pedig bólintottam, mert igaza volt. Ha ehhez el kell utaznom egy időre, hogy eltudjam hármunkat majd tartani, hát legyen! Ne hidd azt, hogy kalandvágyból megyek. Miattunk teszem, egy új kezdés érdekében. 

Már igazán beleakartam szólni, hogy az nem úgy megy, hogy itthon hagy egyedül, meg neki könnyebb, de minden áron beakarta fejezni. 

- Akkor nézzük az én esetem - folytatta. 24 vagyok. Azért én is elég jól nézek ki, valjuk csak be - simított végig kidolgozott felsőtestén, én pedig mosolyogva emeltem tekintetem a plafon felé. Sose szerettem még így nőt, bassza meg, mint téged, ezt tudod jól szerintem - mondta én pedig nyeltem egy nagyot, várva, hogy mi fog ebből kisülni. Tudom, hogy nagyon sok lehetőségem lenne, mind a médiában, mind táncosként. De én mégis neked szentelem az életem, mert számomra nincs nálad fontosabb. Ha majd elmúlik ez az időszak, a pici szépen elkezd felcseperedni, akkor rajtad lesz a döntés. Én már többször is elviseltem, hogy nem engem választottál, ha ez még előfordulna ugyanennyiszer, akkor sem bántam volna soha meg ezt az egészet. Számomra ez nem vesztegetett idő - ült oda mellém, és végigsimított hátamon. Csak szeretném, hogyha tudnád, rám mindig számíthatsz, és nekem mindig te leszel az első. Viszont én nem foglak abban meggátolni, ha tovább akarsz rajtam lépni, sőt ezen az egészen. Fiatal vagy, ezernyi lehetőséged akad még az életben minden értelemben. 

- Rob ez mind szép és jó, de nem várhatom el tőled azt, hogy miattam ne legyen életed. Én csak azért háborodtam fel annyira mert.. - folytattam volna, de belevágott.

- Mert nem akarod elveszíteni az egyetlen embert, aki foglalkozik veled - mondta én pedig bólintottam, azt nyugtázva, hogy nem nekem kellett kimondanom ezeket az önző szavakat.

- A másik pedig az - folytattam - , hogy úgy ahogy te nem tudsz túllépni rajtam, úgy nem tudok én sem Rosson - ingattam a fejem. 

- Ezért ne szeress bele olyan emberbe, akit csak a tévében látsz- nevetett fel keservesen pedig azt hittem hogy gúnyolódik  aztán később kiderült, mind a ketten egy cipőben jártunk. Hát talán egyszer majd túllépünk mindketten - kacsintott rám, majd magamra hagyott.
Kevés időre, hogy kiment, én meguntam a semmittevést és felnéztem az internetre, amit bár ne tettem volna. Ahogy rácsatlakoztam az internetre, a telefonom abba sem hagyta a rezgést, ezért le kellett halkítanom. Ez pedig a nászutam első napjára emlékeztetett és ebbe belefájdult a szívem. Csak most közel sem boldog üzeneteket és posztokat kaptam. Talán még az ellenkezőjénél is rosszabbakat. Twitteren számtalan retweet várt az oldalammal betagelve, amit annak köszönhettem, hogy lencsevégre kaptak a lemezkiadó épülete előtt. Pár kép arról, hogyan próbálom összeszedni magam, majd a végén pedig, ahogy felmond a szervezetem és Rob cipel a kocsihoz. Hát ez így külső szemmel még rosszabbul néz ki, mint ahogyan történt. Senki nem foglalkozott azzal, hogy mennyire rosszul néztem ki a képeken, mindenkit csak az érdekel mi történhetett ott. És, hogy ki az a férfi aki felkap és elvisz onnan. Rossról is találtam pár képet, de azok nem igazán izgattak. Majd végignéztem a szokásos utálkozó üzeneteim, de egyen megakadt a szemem, amire igazán nem számítottam. Ott volt egy férfi egy bizonyos Oliver Bennett aki kedvesen kezdte az üzenetét, ezért bizakodva rákattintottam. A pasas tényleg sajnált engem, de ezt nem igazán szavakkal akarta kifejezni. Pontosítok. A jelek szerint ő egy drogkereskedő és így szeretne nekem is segíteni... Persze egy kis pénzért cserébe. Mit beszélek? A fele vagyonomért. Ki az a hülye aki ennyi pénzért vesz ilyet?
Majd csak kíváncsiságból rákerestem interneten ezeknek az árára, és meg kellett lepődöm, hogy ez a bizonyos Oliver még jó árban is ajánlotta fel. Igazából meg sem fordult akkor még a fejemben, hogy nekem szükségem lenne kábítószerre, de Rob mégis berontott a szobámba és kikapta a telefont a kezemből.
- Ó most komolyan! Miért kell mindig felügyelned, hogy mit nézek a neten? - akadtam ki, mert úgy viselkedett velem, mint egy gyerekkel. Nem vagyok hülye - forgattam a szemem.
- Nem felügyelem, hogy mit nézel az interneten, nem erről van szó. Csak én is beléptem a fiókodba, és furcsálltam, hogy miért nyitottad meg, aztán elolvastam.
- Szóval kémkedtél utánam! - vigyorogtam rá erőltetetten.
- Én csak megakarlak óvni - ingatta a fejét. És különben is a menedzsered volnék, szóval jogomban áll, hogy kezeljem az oldalaidat, nem pedig kémkedek utánad. De szerintem igazán most jött el az ideje, hogy töröljük az oldalaidat. Nem akarom, hogy ilyen alakok járkáljanak utánad, azt meg főleg nem, hogy válaszolj is nekik és valami hülyeséget tennél.Itt az ideje elzárkóznod - mondta én pedig bólintottam, miszerint igazat adok neki.
De legbelül napokig csak egy név járt az eszemben. Oliver Bennett. 

- 3. évad 16. rész ' Szívek érzések nélkül ' -

Égett a kezem a pofontól, ami az imént Ross arcán csattant, mikor arrébb álltam. Elakartam tűnni innen, amilyen gyorsan csak lehetett volna. Nem tudtam felfogni mi történik. Túl sok volt ez nekem. Dühös voltam mind a két férfira akiket valaha szerettem. Féltettem a kisfiam, és egyáltalán nem tudtam kezelni a helyzetet. Napok óta csak ez a rohadt feszültség. Félelem, felgyülemlett stressz és düh. Én ezt nem bírom. Úgy ahogy voltam Rosstól pár méterre leültem a földre, amint erőm elhagyott és csak zokogni tudtam. Túl gyenge voltam ahhoz, hogy elvigyem innen a kisfiam. Magamat sem tudtam lábra állítani, nemhogy a gyerekem. Nem szabadott volna neki megszületnie. Nem hozzám. Én túl fiatal vagyok neki, túl kevés anyához. Teljesen egyedül voltam. Mindenki a saját bajával volt elfoglalva, senki nem törődött Jakkel.
- Ezt nevezitek szerelemnek? - ordítottam el magam. Ezt?! Nézzetek már körbe! - álltam fel könnyeim törölgetve. Buta kis köcsögök vagytok mind a ketten - ingattam a fejem. Miért kell csinálni a feszkót? - pillantottam Robra, majd a földön fekvő Rossra. Ha igazán szeretnétek engem, akkor a fiam helyeznétek előtérbe - indultam Jake felé és ráadtam a cipőjét.
Mind a ketten kussban, halkan szuszogva néztek maguk elé. Én pedig úgy döntöttem most el kell mennem egy kicsit. A kisfiam betettem a cumisüvegével együtt a babakocsiba és indultam az ajtóhoz, amilyen gyorsan csak tudtam.
- Tőlem aztán csináltok amit akartok. Nyírjátok ki egymást,vagy fasz se tudja - intettem hátam mögé, majd kiléptem a házból.
Már vagy negyed órája sétálgattunk Jakkel, de még mindig nem jutott el az agyamig az elmúlt egy óra történése . Szerettem volna felébredni, bíztam abban, hogy csak egy rossz álom az egész. De amint telt az idő egyre jobban bebizonyosodott, hogy ez a szomorú valóság. A parkban voltunk és mivel egyáltalán nem volt rossz idő, Jake eléggé élvezte a kis sétát. Lehet többet fogom mostantól elhozni ide. Neki is kell a kikapcsolódás. Megpillantottam egy üres padot és lehuppantam rá, magam felé fordítva a csöppségem.
- Nagyon sajnálom ezt az egészet kicsim -  néztem rá, de ő csak az övével játszott, néha felpillantva rám, hogy ugye még itt vagyok vele. Tudod, ő az apukád, akivel az előbb találkoztál - sóhajtottam és a távolba meredtem. Nagyon szerettem őt - mosolyodtam el halványan, ugyanis először mesélek neki róla. És biztos vagyok benne, hogy ő is nagyon szeret téged, attól függetlenül, hogy még csak most találkoztatok. Emlékszem mikor először tervbe merültél. Sokat beszéltünk arról, hogy majd együtt megyünk át az egészen. Mindig ígérgette, hogy majd nagyon vigyáz rám mikor még a pocimba voltál. Hogy majd fogja a kezem, miközben kibukkantál. Hogy segít mindenben és amit csak tud ad neked, hogy tökéletes életed legyen - lendültem bele a mesélősdibe, mikor egy könnycsepp legurult az arcomon. Annyira szerettem volna, hogy így is legyen - kezdtem el ismét zokogni, mire érdeklődő szemekkel nézett rám. Sajnálom kicsim, hogy sosem lesz apukád. Én ezt nem így akartam - ingattam a fejem.
Tudtam, hogy egypáran őrültnek néznek, hogy egy park közepén művelem ezt és, hogy volt aki kíváncsian figyelte az egész jelenetet, és azt is tudtam, hogy van aki éppen kiposztolja amit lát. De megmondom őszintén már nem érdekelt. Nem érdekelt, hogy ki mit gondol rólam és, hogy mi fog rólam terjedni az elkövetkezendő napokban. Egyszerűen csak egy összetört lány voltam abban a pillanatban. A közelemben sem volt az a magabiztos híresség aki, ha elesik a színpadon, képes úgy folytatni az előadást mintha mi sem történt volna. És lehet, hogy ez azért van mert már tényleg nem volt senkim. Nem érezhettem azt a magabiztosságot amit Ross és a rajongóim öntöttek belém. Már nem volt velem, mint egy éve a színpadon énekelő Selena Ailonnál.
Teljesen magam alatt voltam és csak szerettem volna kisírni magam valaki vállán. Szerettem volna normálisan megbeszélni Rossal a dolgokat. De ezt az egy lehetőséget is elvesztettem, jobban mondva eltoltam magamtól. Hisz Ross nem annyira hülye, hogy visszajöjjön újra megveretni magát. Csak annyira egoista, hogy nem fogja megtenni, nehogy megsérüljön a tökéletes arca. Egyedül engem szeretett jobban magánál, de már ennek is vége. Talán valahogy eljut a tudatáig, hogy Jake is egy része és talán egy újabb év múlva visszatér.
Lehajtottam a fejem kezemre és úgy próbáltam lenyugtatni az érzéseim. Bárcsak itt lenne Selena és segítene Jakel kapcsolatban. Megvoltak kötve a kezeim és egyszerűen nem is lehetett volna rosszabb a helyzet. Ezer dolog kavargott a fejemben, de hirtelen csak arra lettem figyelmes, hogy kegyetlenül egy dolgon kattogott az agyam. Mégpedig azon, hogy mit fogok kérdezni Rosstól, ha újra látom. Mert legközelebb csakis összeszedett gondolatokkal szeretnék elé állni. De igazából olyan nagyon világrengetőt nem tudtam összekaparni. Aztán viccből a fejemben elkezdtem rímelő mondatokat gyártani, de meg kell, hogy mondjam tetszett a végeredmény. Valami ilyesmi lett:
" És te is ugyanazokat a dolgokat vesztetted el amiket én?
Ismered azt a pánikot amit én?
És szeretném e látni azt a rémületet az arcodon? 
Ismered azt a lázat amit én? "
Gyorsan bepötyögtem a telefonomba az imént felsorolt szavakat, és hirtelen felcsillant a szemem. Ez volt az a pár sor ami megindított bennem valamit. Ami újra megvillantotta bennem a remény csóváját. 
Gyorsan felpattantam és már siettem is haza a kisfiammal együtt, hogy hangszerhez jussak. Jake út közben elaludt, vagyis ahogy voltam rá se hederítve a tv előtt kuksoló Robra, magam mellé húztam a fiam babakocsistul és lehuppantam a zongora elé. Rob próbált valami beszélgetést kezdeményezni de nem igazán figyeltem rá, sőt teljesen kizártam őt, ami szerintem nem meglepő. Mikor kezdett valami egészen jó dallam kialakulni, fejvesztve rohantam ki a konyhába papírért és tollért. A zongora fedelét lecsapva rajzoltam a kottát, mire Rob lefogta a kezem, ezért kénytelen voltam ránézni, bár kicsit sem kedvesen megkérdezni, hogy mi a francot akar.
- Gondolom erről beszélt Sel még a turnén. Ez lenne az írói ihlet, értem. Akkor hagylak - mondta és készült magával vinni Jaket.
- Cseréld ki a pelenkáját - szóltam utána ugyanolyan durva és közömbös hangnemben. 
Ez volt az a pont ahol tényleg nem érdekelt mit kezd magával. Talán önzőségnek tűnik az, hogy rásóztam Jaket, de úgy éreztem ez volt a helyes. Tudtam, hogy a sorok amik abban a pillanatban kipattantak a fejemből mind a düh és harag eredménye, viszont azt is, hogy valaminek a vége és kezdete is. A toll sercegett a papíron, ahogy a kezem meg sem állt az írásban. Nem húztam át semmit, nem változtattam semmit az eredeti gondolataim és mind össze az került a papírra ami a fejemben volt akkor és lappangott bennem egy éve. A címe egy kicsit félreérthető annak aki nem elemzi ki igazán ugyanis  refrénben a " Szívek láncok nélkül " szerepel , de aki ismeri a történetünk tudhatja, hogy az egész a mi szívünk érzéseinek hiányáról szól. Ujjaimat kiropogtattam és nyújtogattam, miután megbizonyosodott, hogy a negyed órás görcsös írás nem tett jót neki. Miután a kottában kijavítgattam egy-két dolgot megkönnyebbültem dőltem hátra ezúttal már a kanapén és egyszerűen üres maradt az agyam. A mai napra kimaxoltam a kapacitását és csak fáradtan néztem magam elé. Miután összeszedtem a papírjaim, a hálószobát céloztam meg és ami bent fogadott mosolyra késztetett. Jake és Rob kiterülve feküdtek az ágyon. Pontosabban Jake Rob hasán. És ez azt hiszem kiütötte nálam a cukiságfaktort. Fejem ingatva sétáltam oda az éjjeliszekrényemhez, hogy letegyem rá a vadi új szerzeményem, de Rob kinyitotta a szemét és rám nézett.
- Nem bújsz ide? - mutatta másik szabad kezét, mintha mi sem történt volna az elmúlt két napban.
- Nem tudom - sóhajtottam gondterhelten, majd leültem mellé az ágy szélére, majd végül mégis mellkasára tettem fejem és átkaroltam, közben pedig kisfiam megsimogattam.
Lehunytam a szemem és abban a pillanatban melegség öntötte el a mellkasom. És teljes biztonságban éreztem magam, mégis pár perc múlva könnyek szöktek a szemembe és a pontos okát nem is igazán tudtam.  Aztán hirtelen azt vettem észre, hogy bőgök. Rob hirtelen lefejtette a kezemet róla, amin egy pillanatra elakadt a lélegzetem, de hamar rájöttem, hogy miattam csinálja. Ugyanis Jaket betette a helyére, majd mielőtt magához ölelt volna nyakig beletekert szinte a takaróba és, mint egy kis hernyót úgy ölelt magához erősen. Én pedig abbahagytam a sírást, mert nem találtam helyesnek. Hogy lehet valaki ennyire édes? Kipirosodott szemekkel néztem fel rá, ő pedig csak kedvesen mosolygott, minden szeretetét belém öntve. Én kificánkoltam a takaró alól, és hozzábújtam szorosan.
- Akarsz beszélgetni? - kérdezte, mire én aprót bólintottam, holott fogalmam sem volt mit akart mondani vagy, hogy én mit válaszolnék.
Kimentünk a teraszra, ami időközben a kedvenc társalgó helyünk lett. A madarak csicsergése mindig is megnyugtató volt számomra, és segített egy kicsit kizökkenteni a nagyvárosi nyüzsgésből. Londonban mindig kimentem a  város szélén álló kis erdőbe dogák előtt, vagy esetleg a stresszesebb napokon, különösképpen akkor mikor elvesztettem a bátyám. Lehuppantam az egyik székre és engedtem, hogy a nyár felé közeledve az egyre melegebb napsütés átjárja a testem. Lehunytam a szemem és az előbbi erdőre gondolva beleborzongtam az enyhe kis szélbe. Hirtelen eszembe jutott az az este... Mikor elvesztettem a testvérem. És Ross tudott csak megnyugvást adni. Nagyot sóhajtva ránéztem Robra és vártam, hogy kezdeményezzen. De ő is ugyanerre várt és mivel nem a türelmemről vagyok híres, ezért én kezdtem.
- Megtudhatom, hogy mit gondoltál egy órája, hogyha megölöd Rosst minden megfog oldódni? - ingattam a fejem. Ráadásul a kisfia előtt.
- Ha jól hallom most leapáztad Rosst? - horkantott fel. A kisujját sem mozdította soha Jakért.
- Ez így van, de akkor sem Jakie előtt kellett volna. És mi van ha rendőrségre megy, hm? Jót fog az tenni nekünk szerinted?
- Nem fog odamenni - húzta száját félmosolyra és fogalmam sem volt mi járt a fejében.
- Miért vagy benne olyan biztos?
- Csak tudom - zárta le ezzel ezt a témát. Tetszik az új számod - jegyezte meg mellékesen. Mit akarsz vele kezdeni? - kérdezte, mire én kissé meglepődtem. Elvégre én vagyok a menedzsered, tudnom kell róla - mosolygott rám.
- Albumot akarok - vágtam rá gondolkodás nélkül. Ez lenne a koncepciója. Ilyen hangulat.
- Komolyan megakarod ünnepelni az elmúlt egy évet? - kerekedett el a szeme.
- Igen. Mert túléltem - válaszoltam egyszerűen.
- Nem tudom, hogy reagálna rá a közönség - húzta el a száját. Nem igazán ezt szokták meg tőled. Egyik dalod sem szól szakításról, sőt csak pozitív dalaid vannak - ráncolta a szemöldökét.
- Igen, mivel egy leginkább gyerekeket és kis tiniket megcélzott közönségem volt a lemezkiadónál, ahonnan kitettek, szóval szerintem itt az ideje a valós érzéseimet kiadni, nem csak azt, hogy mennyire "Csodálatos a világ " - forgattam a szemem utalva az egyik sablonos és elcsépelt számomra. Megszeretném mutatni ki vagyok én - jelentettem ki a legnagyobb magabiztossággal.
- Oké - bólintott, ezzel kimutatva, hogy meggyőztem. Sel inspirált? - kérdezte halvány mosollyal.
- Mindig is ő marad a példaképem - viszonoztam mosolyát.
- Már csak zenekar, hangtechnikus, stúdió ja és egy lemezkiadó kéne - emelte égnek a szemét elhúzott szájjal.
- Rajta hát! - pattantam fel, hogy intézkedjek, de igazából fogalmam sem volt mit kezdjek ezzel, szóval rögtön visszaültem. Oké. Te vagy ebbe a jó, kezdj valamit a helyzettel! - tártam szét türelmetlenül a karom, amire felnevetett.
- Ahj, te lány! - ingatta a fejét, majd odajött hozzám és hajamba csókolt. Jól vagy? - súgta a fülembe visszatérve Rossra.
- Nem - mosolyogtam rá keserűen.
- Mit akart? - kérdezte.
- Jaket és engem - mondtam mire a tekintete teljesen megváltozott, ahonnan

rögtön tudtam, hogy mi jár az eszében.
Igen pontosan az, hogy hogy töri ki a nyakát és még szépen szólva.
- De nyugodj meg, én már döntöttem a jövőmről és ő nem szerepel benne. Hamarosan újabb levelet küldök neki, az elválással kapcsolatban és ha erre is hasonlót lép, bíróságra megyek. Igaz kicsit tovább fog tartani, de akkor is elválok tőle.
- Mi ezért fogunk Vegasban házasodni - tervezgette, majd elnevette magát. De nyugodj meg, mi nem fogunk elválni. Nem bizony - ölelt magához kissé mániákusan, mire picit eltoltam magamtól. Oké - köszörülte meg torkát - , szóval mi a terv?
- Felhívom Selenát, hogy tud e nekem segíteni az alap dolgokban - álltam fel most már tényleg a dohányzóasztaltól, de Rob megfogta a kezem és maga felé fordított.
- Nekem is vannak kapcsolataim. Vagyis tudok valakit, aki könnyedén eljuttathat a legjobb lemezkiadók egyikéhez - nézett mélyen a szemembe, mire én hevesen ingattam a fejem.
- Soha többet nem akarom látni azt a mocskot - céloztam a kissé erőszakos, köcsög bátyjára, Elenre.
- Lehet át kéne gondolnod.Nem szeretném ha valami gagyi helyhez szerzőztetnél. Többet érsz annál.
- Én pedig nem akarok a közelébe kerülni - jelentettem ki és bementem a nappaliba.
- Ha csak rád nézne kinyírnám - jött utánam én pedig unottan ránéztem.
- Azt tudom - horkantottam fel, majd fáradtan a hajamba túrtam. Apád megfenyegetett, hogy hozd ki a börtönből? - kérdeztem mire tátva maradt a szája. Elvileg jegyesek vagyunk, nem? Akkor miért titkolózol? Miért félsz tőle?
- Nem tudom kicsim. Ez már be van nálam rögződve egész pici koromtól. Csak apa a főnök és ennyi - rázta meg vállát, majd odébb állt volna.
- Nem kell annak lennie. Felnőtt ember vagy, már eljöttél onnan. Vége, érted? Nem fog téged kinyíratni - ingattam a fejem.
- Nem magamat féltem - mondta, bennem pedig megállt az ütő.
- Jake - suttogtam majd őrült tempóban berohantam a szobába, de a kisfiam nem volt az ágyában. Ne! Istenem hol van?! - ordítottam el magam, majd rögtön könnyek szöktek a szemembe. Mit tettél vele?! - rontottam Robra. Hova vitte? - ordítottam ismét el magam és azt hiszem az ideg összeroppanás szélén álltam. Hol van? - kérdeztem ismét hisztérikus hangnemben remegő kézzel. Oké - vettem egy hatalmas nagy levegőt, de aztán ismét rám tört a sírás és nem tudtam lenyugodni, pedig abban a pillanatban az lett volna a legfontosabb.
- Tudtad! A kurva életbe tudtad, hogyha nem hozod ki a börtönből Elent ez lesz belőle! Tudtad! - kiabáltam rá.
- Nyugodj meg, Selena kérlek! - szólt rám hangosan.
- Hogy a picsába nyugodjak meg amikor elrabolták a még nem egy éves fiam??? - ordítottam még mindig torkom szakadtából rá. Megyek a rendőrségre és véget  vetek ennek - rohantam ki a nappaliba, és már vettem is fel a cipőmet és vállamra dobtam a táskám.
- Selena nem mehetsz rendőrségre! - ragadta meg erősen a csuklóm.
- Dehogynem mehetek - akartam kirántani a kezem az övé alól, de ő csak erősebben szorította. Az összes rohadt rokonod a rácsok között fog megrohadni - téptem ki végül kezem az ő szorításából és kiléptem a lakásból.
Mivel jogsim nincs így ahogy csak tudtam rohantam ki a főútra, hogy fogjak egy taxit. Rob nem jött utánam ami rohadtul fájt, viszont semmi más nem érdekelt csak a kisfiam. Mivel az utcán megszokás szerint csak csigalépésben lehetett haladni, közelebb mentem a boltok bejártához, ahol kevesebb ember volt, ezért ismét gyorsabbra fogtam az iramot. És mikor a második lépésemnél nekem vágták az ajtót, azt hittem nem is lehet már rosszabb ez a nap.
- Komolyan, nem tudna figyelni? - majd mikor észrevetten, hogy az a valaki Ross volt, hisztérikus nevetésbe törtem ki. Hát ezt nem hiszem el - forgattam a szemem és mentem tovább, de Ross utánam jött.
- Sel, baj van? - kérdezte és kissé sántítva, de futott mellettem.
- Igen kurvára! - álltam meg mert már nem bírtam ezt az egészet.
Szerencsére épp jött egy taxi, ezért mindenkit aki utamba került arrébb löktem és beültem a hátsó ülésre, mit sem törődve azzal, hogy egy nénikét kellet magam elől eltessékelnem, aki a taxit hívta. Nem hittem a szememnek, de Ross beült mellém. Nem törődtem a jelenlétével, csak bediktáltam a címet és próbáltam nem a legrosszabb dologra gondolni, hogy mi történhet a kisfiammal. De ahogy már belegondoltam ebbe, rögtön ellepték a könnyeim az arcomat.
- Úristen Sel, mi az? - nézett rám kétségbeesetten Ross.
- Selena Ailon és Ross Lynch van a hátsó ülésen? - kérdezte a sofőr felcsillanva, hogy hátha meglesz az 5 perc hírneve, majd amikor ránk pillantott, inkább nem szólalt meg.
Nem tudtam megszólalni csak zokogtam, majd mikor Ross végigsimított a karomon én pedig szaggatottan ugyan, de legalább újra kaptam levegőt.
- Jaket elrabolták - mondtam, mire Rossnak elkerekedtek a szemei és elég hangosan újra megkérdezte, mert nem hitt a fülének.
- Jézusom - suttogta maga elé meredve, én pedig gyorsan felvázoltam neki mi a helyzet. Nem kellett volna beengedned őket a lakásodba - ingatta a fejét.
- Rob lakása. Nem gondoltam volna, hogy ez lesz. Én nem...- kezdtem bele újra a sírásba, ő pedig fejemet ölébe ejtve simogatta.
- Megfogjuk találni - bizonygatta. Tudom. Csak ne sírj - nyugtatgatott, holott láttam rajta, hogy ő neki is ugyanúgy fájt, mint nekem.
Egész úton nem szóltunk egymáshoz, csak csöndben ültünk és próbáltunk nem gondolkozni. Mikor kiszálltunk a kocsiból, Ross nem engedte, hogy én fizessek, ezért megvártam amíg rendezi az anyagiakat, ugyanis nem akartam egyedül lenni ilyen állapotban, ilyen fontos dolognál. Nem számított, hogy ő van velem, csak, hogy valaki legyen. A rendőrség előtt lefogta a kezem, mielőtt kinyithattam volna az ajtót vissza húzott, majd mikor meglátta a kezemen a szorítás nyomokat, kérdőn a szemembe nézett.
- Nagyon remélem, hogy ez nem az, amire gondolok - mondta.
- Ennek nem most van itt az ideje, oké? Most a kisfiunk a legfontosabb és egy percet sem akarok vesztegetni - válaszoltam, mire bólintott.
- De Sel, lehet,  hogy nem kéne most oda bemenni - mondta mire felhúzott szemöldökkel néztem rá. Lehet, hogy csak rosszabb lesz a helyzet. Elvégre egy maffia fejessel állunk szembe.
- Ezt honnan tudod? - kérdeztem meglepetten, hiszen ennyire részletesen azért nem mondtam el neki mi a helyzet.
- Hidd el, nem unatkoztam New Yorkban. Féltelek titeket tőle - nézett szemembe.
- Rob nem rossz ember - ingattam a fejem. Ő már kiszállt ebből. Mi vagyunk célpontok Elen miatt.
- Pont ezért nem kéne ide bemennünk - ölelt magához, amit teljesen nem értettem miért tesz, majd úgy csinált, mintha megakarná puszilni az arcom, de a fülembe súgott. Sel, figyelnek minket, láttam a pasast, utánunk jött kocsival. Nem mehetünk oda be, ez egy csapda. Kérlek hallgass rám bármennyire is nehéz - hajolt el fülemtől, én pedig hittem neki és követtem őt, ahogy fog egy taxit, majd ismét beültünk a hátsó ülésre, majd Ross bediktálta a címet.
- Figyeljen rám! - szólt Ross a sofőrnek. Követnek minket. Látja azt a fekete Audit balra? - kérdezte, majd a sofőr bólintott. Valahogy le kéne hagyni, esetleg megtéveszteni, majd úgy eljutni a címre. Meglehetne oldani?
- Úgy ismerem LA-t, mint a tenyerem, nem lesz probléma, de ugye tudja, hogy ez sokba fog fájni? - nézett hátra vigyorogva az ápolatlan külsejű, szakállas melák, mire mindketten bólintottunk. Hiányzott már egy kis kaland - dörzsölte össze a tenyerét, majd a gázra taposott.
- Hát nekem nem igazán - dünnyögtem orrom alatt, miközben magamban imádkoztam, hogy ne essen baja...csak ne essen baja.
Ez az út is ismét fülsüketítően csöndes volt, még a rádió sem szólt és szinte fogni lehetett volna a feszültséget. Próbáltam markolászni az ülésem alját, hogy ne remegjen a kezem, de már szinte fájdalmasan erősen tettem. Ross ezt látva megfogta a kezem és összekulcsolta övével. És akármennyire is most az érzéseimmel nem kellett volna foglalkoznom, a szívem dobogása a torkomig ért és érintésétől elgyengültem. De a kezem remegése tényleg elállt. Mindig is ilyen hatással bírt rám, ez egy évvel később is ugyanúgy maradt.
- Sel. - mondta mire ránéztem, de a kezünk még mindig össze volt kulcsolva. Bocsánat a mai balhéért - jegyezte meg, mikor kiszálltunk.
- Erre nem vagyok kíváncsi, oké? - pillantottam újra rá, mire bólintott. Inkább mondd mi lesz a következő lépés - mondtam mikor elhajtott a taxi.
- Mi keressük meg magunktól Jaket - nyitotta ki...nos az R5 ház ajtaját.
- És mégis hogyan?
- Hívd ide a pasikádat, de mondd meg neki, hogy ne feltűnően érkezzen és ne a saját kocsijával. Ki kell hozni azt a szemetet a sittről. Még ma - mondta majd előreengedett és bezárta maga mögött az ajtót.
Vegyes érzések kaptak el hirtelen, ahogy abban a házban álltam Rossal, ahol minden megtörtént. Pontosabban minden véget ért. De ezzel nem tudtam foglalkozni, ugyanis fel kellett hívnom Rob-ot, hogy jöjjön ide. Miután ez a hívás megtörtént, csak várni tudtam és nem gondolkozni. Mivel még mindig szüntelenül könnyes volt a szemem és térdeim is folyamatosan remegtek, ezért kénytelen voltam leülni az egyetlen ottmaradt bútorra, vagyis egy kanapéra Ross mellé, és így vártuk az exemmel a barátom. Csodás percek voltak.
- Itt rontottam el az egész életem - nézett körbe Ross hangosan gondolkozva.
- És ezzel még csak nem is lenne semmi baj. De nem csak a mi életünket rontottad el. Ross - néztem rá könnyezve. Ha valami baja esik, én abba beleőrülök - jelentettem ki.
- Hidd el nem csak te - ingatta szomorúan a fejét.
- Pár órája láttad először - csattantam fel önző módon.
- És ez alatt a pár óra alatt átértékelődött az életem, elhiheted. Szerinted nekem nem rossz érzés? - kérdezte nyugodtan. Abba belegondolni, hogy lehet  ma és utoljára láthattam a fiam ?
- Ezt ne kend másra. Tudod jól, hogyha nem csináltad volna itt - mutattam körbe - ezt az egészet minden másképp lenne.
- Igen tudom, de te is tudhatnád, hogy megbántam. Hányszor mondjam még?
- Ross itt nem szavak kellenek - hunytam le a szemem, ahogy visszagondoltam mik történtek itt és az előző évben.
- Mondd mit tegyek akkor? - tárta szét karját teljesen meglőve.
- Nem tudsz semmit. A sebeket nem tudod eltüntetni, amit bennem okoztál.
- De betudom foltozni és újabb boldog emlékeket építeni rá - fogta meg a kezem ismét úgy, ahogy a kocsiban.
- Miért csinálod ezt velem? - engedtem el kezét. Pont mikor a legsebezhetőbb vagyok. Figyelj - fordultam felé egész testemmel - , ígérem nem leszek bunkó és megfogjuk ezt beszélni normálisan. De nem ma. Ma Jake a legfontosabb oké?
Válaszul, csak szorosan magához ölelt, én pedig viszonoztam. Ebben az ölelésben nem volt semmi harag, semmi rossz emlék. Csak elkeseredett szülők voltunk, akik féltek elveszíteni a kisfiúkat. Illata orromba szökött és ahogy védelmezően szorított magához, tudtam, hogy minden rendben lesz. Sokat lett volna szükségem erre az ölelésre az elmúlt időben.  Pár percig csak egymás ölelésébe burkolózva ültünk az R5 ház kanapéján, amikor csöngettek és egyszerre pattantunk fel. Ross nyitott ajtót Robnak, majd mikor belépett, a legnagyobb meglepetésemre kezet fogtak. Nagyon helyes. Milyen érdekes, hogy mennyire megtud változni az ember egy pár óra alatt. Bár inkább verekednének, mint, hogy az én kis Jakiem miatt fogjanak kezet. Rob leült mellém a kanapéra, Ross pedig velünk szembe a földre. Rob átkarolta a vállam, de tudtam, hogy most szimplán csak megnyugtatni akart és nem dicsekedni velem. A helyzet annyira abszurd volt, de abban a pillanatban csak a kisfiam érdekelt.
- Akkor mi a terv? - kérdeztem.
- Kifizetjük Elen óvadékát és elhozzuk. Úgyis a közelben vannak és mivel követnek tudni fogják, hogy a köcsög bátyám kint van és mivel csak ennyi a céljuk visszafogják adni Jaket sértetlenül - vázolta fel Rob, de nekem nem tűnt ilyen egyszerűnek.
- Egyszerűen miért nem hozzák ki ők Elent? - tettem fel a kérdést, mire Rob száját harapdálva ingatta a fejét miszerint ő sem tudja.
- Megakarnak félemlíteni engem? Tudjam hol a helyem? Mit akarnak tőlem, Rob?
- Nem tudom! - vágta rá talán túl gyorsan is.
- A faszt nem tudod! - csattant fel Ross, aki eddig csöndesen ült.
- Én már kiszálltam, engem nem avatnak be!
- Nem jó dolog benne bízni, Sel - nézett fel rám Ross. Az a baj, hogy túl naivak vagyunk itt mind. Én tudom ki ő. Egy éve még eladta volna anyádat is kilóra csak, hogy megcsináljon téged - ingatta a fejét, mire én rögtön rászóltam.
- Fejezd ezt be kérlek, ennek semmi értelme! - förmedtem Rossra.
- Valóban? Nem vagy rá kíváncsi ki kamerázott be minket Puertón? - mondta én pedig nem akartam hinni neki, de valahogy kezdett összeállni a kép.
Hiszen Rob mit keresett ott?
- Mi van? - néztem Rob felé válaszra várva.
- Vagy, hogy miért volt a bátyja a menedzsered? Komolyan kicsim,nem látod mi folyik itt?
- Nem érdekel! - csattantam fel. Egyedül a fiam érdekel - álltam fel és készültem lemenni a garázsba, ők pedig jöttek utánam egy szó nélkül.
A garázsba leérve, Ross kinyitotta az ajtót, majd beült a kocsiba, intve nekünk, hogy mi is szálljunk be. Én reflexből az anyós ülésre huppantam, aztán kaptam észbe, ahogy Rob beült hátra, hogy hátha rossz ötlet volt, de igazából nem törődött vele. Miközben Ross kihajtott az útra én bekötöttem magam és előkapartam a telefonom a táskám aljáról. A kijelzőre pillantottam, ami 18:07-et mutatott. A kisfiamat már több, mint egy órája rabolták el. És azt sem tudom, hogy tudom visszakapni. És talán a vesztembe rohanok, ahogy engedem, hogy irányítsanak. Rob iránt kezdem elveszteni a bizalmam, Ross pedig egy egész más téma. Nem igazán tudom, hogy benne fogok e még valaha bízni. Most viszont engedtem, hogy ők irányítsanak. Nem volt más választásom. Ezt egyedül nem tudtam volna végigcsinálni. Próbáltam higgadtan átgondolni az elmúlt két napot, hogy hasznosan töltsem az időt, viszont lehetőleg úgy, hogy közben próbálok nem megőrülni. Aztán rájöttem, hogy nem csak az utolsó két nap számít. Hanem minden amióta az első Prascot megjelent az életünkben. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy mekkora annak a valószínűsége, hogy Elen öccsét megkapom táncosnak. Bár visszaemlékezve a Vegasban töltött estére kezdett összeállni a kép. Rob már akkor megakart engem szerezni, mikor még én nem is ismertem őt. Túl zavaros volt az egész. Főleg azt nem értettem, miért akarta volna Rob tönkretenni a nászutam Rossal? Hiszen tudtam, hogy elfogadta. És miért pont akkor tűnt el a kisfiam, mikor rájöttem, hogy William, Rob apja mit tervez?
- Roberto - fordultam hátra barátom felé, a szemszögemből pedig láttam, hogy Ross elmosolyodott. Mi be vagyunk otthon kamerázva? - szögeztem neki a kérdést, minden előbbi nélkül.
- Ezt nem most kéne megbeszélnünk, hercegnőm. - tudta le ennyivel, ezúttal Ross felhorkantott a megnevezésemre.
- Befejeznétek mind ketten a becézgetésemet, a kurva élet? - dőltem hátra az ülésem támlájának.
Erre egyikük sem szólt, majd én csak magam elé meredve beszéltem Robnak.
- Ezt is te kameráztad be? - kérdeztem gúnyosan. Mire volt ez jó neked? - fordultam ismét felé. Arra izgultál, hogy rak meg Ross, vagy mi? Undorító vagy - ingattam unottan a fejem. Komolyan inkább veszélyezteted a kisfiam életét, csak neked ne essen bajod.
- Tudod jól milyen fontos nekem Jake - jelentette ki, kissé sértődött fejjel.
- Akkor miért engedted be apádat egy légkörbe a kisfiaddal és a jegyeseddel ? - szólalt meg Ross, megtörve a kissé veszekedésbe torkolló beszélgetésünk.
- Ez nem rád tartozik - oltotta be Rob, mire Ross inkább elfogadta az " okos enged, szamár szenved " elvet.
Ezután senki nem szólt semmit, csak mereven meredt maga elé. Néha valaki köhintett, vagy mozgolódott az ülésén. Rossal mindketten abban a pillanatban megelégelve ezt nyúltunk a rádióhoz, hogy bekapcsoljuk, ezért akaratlanul is, de összeért a bőrünk. Ebben a pillanatban több dolog is történt egyszerre. A szívem ismét gyorsabban vert, Ross észrevette, hogy a bal kezemen még mindig az ő eljegyzési gyűrűje van, majd egy hatalmas nagy fékezés. Rob ebből nem érzékelt semmit. Csak mi ketten tudtuk ezt, mennyit is számít az a gyűrű. És persze, hogy viselem. A piros lámpa előtt éppen, hogy megálltunk, egy centivel. Én a könyöklőre tettem a kezem, amit Ross is tett, majd picit a kisujjával megsimogatta a kézfejem, majd átcsúszott a gyűrűre. Szúrós tekintettel néztem fel rá, hogy mi a francért simogat, majd mikor feltette a másik kezét a kormányra elég feltűnően, megértettem mit akart. Rajta is ott volt a karikagyűrű, nekem pedig szerintem akkorát dobbant a szívem, hogy nem elég, hogy a kocsiban ülők hallhatták, de még a másik utcában sétálók is. Próbáltam lenyelni ezt az egészet, de egyszerűen lehetetlen volt. Nekem gyűlölnöm kéne Rosst, nem szabadna hagynom, hogy ezt tegye velem. Ez nem helyes.
- Pár perc és ott vagyunk - törte meg a csendet a mellettem ülő. Valakinek bármi terv?
- Otthagyom a pénzt, tökön rúgom azt a seggfejt és mehetünk Jakért - rázta meg egyszerűen Rob a vállát.
- Csak van egy probléma öregem - állt be a parkolóba Ross, majd mikor megállította a az autót, hátra fordult a barátomhoz. Mondj egy okot amiért bíznom kéne benned. Tudom jól, hogy nem csak azért ül, mert én akartam a rács mögött látni. És azt is tudom hogy te sem vagy sokkal különb nála.
- Akkor gyere be velem - rázta meg a vállát Rob, majd ki is szállt a kocsiból.
- Menj be vele - intettem.
- Te miért nem jössz? - kérdezte.
- Kicsit sem néznének furán, ha mi hárman beállítanánk oda - horkantottam fel. Így is elég abszurd lesz.
- Igazad van - bólintott, majd kiszállt.


Fél órával később már komolyan pánikolni kezdtem, hogy mi tarthat eddig. Vajon mennyire van már szüksége Jakenek egy pelus cserére? Mennyire szomjas és éhes? És mennyire félhet? És még csak azt sem tudom, hogy hol van. Én pedig időmet vesztegetve ültem a kocsiban. Nem tehettem mást. Egészen elkalandoztam, ahogy folyamatosan nézegettem a telefonom kijelzőjét, hogy milyen gyorsan telik az idő, de az egyik pillanatban arra eszméltem fel, hogy Elen áll az ablakom mellett levigyorogva rám. Ijedtemben elejtettem a telefonom, de mielőtt felvettem volna, megbizonyosodtam arról, hogy Ross és Rob is vele van. És ahogyan beszálltak a kocsiba, még nagyobb lett a feszültség, pedig Elen igazán a mennyekben járt, hogy kiszabadulhatott.
- Szia Selly, de nagy kislány lettél - nevetett fel Elen, mire a mellette ülő öccse visszakézből egy pofont adott neki.
- Jézusom - emeltem tekintetem a plafonra, majd sóhajtva bekötöttem magam.
- Hé, nyugi - simogatta meg karom Ross, majd elindította az autót. Okés. Akkor visszamegyünk Rob lakására, és ott várjuk a többi édes kis imádni való rokonaitokat, a kisfiunkkal együtt. Ha pedig ez nem így lesz én magam fogok kinyírni mindenkit, aki az utamba kerül, addig amíg Jaket nem látom újra - vázolta fel Ross is a saját tervét, amit én is így gondoltam.

Ez így mind szép és jó lett volna, ha nem az üres lakásba érkezünk meg. De sajnos nem volt ott senki, és Rob hiába hívta az apját, az nem vette fel. Kezdtem feladni a reménnyel és teljesen elkeseredetten huppantam le a fotelba. Elen a konyhában zabálta fel a hűtőt, Rob pedig egyfolytában a telefonján lógott. Én és Ross pedig csak tanácstalanul ültünk egymással szemben.
- Te álmodtál már a jövődről? - kérdezte Ross, minden előbbi nélkül.
- Hát nem éppen - ingattam a fejem.
- Hülyének néznél, ha azt mondanám én igen? - kérdezte én pedig csak érdeklődve figyeltem. Többet is álmodtam már egy vonatalagúttal és Jakkel. Mindig ugyanazt, de mégis másképp - ecsetelte és én rögtön tudtam miről beszélt.
- Azt hiszem én is álmodtam már ilyet. Többször is - mondtam, mire jobban előrehajolt és több magabiztossággal folytatta.
- Jake volt benne. Először saját magammal. Én... Sel - nézett a szemembe. Én megöltem őt az álmomban. Aztán...-folytatta volna, de mivel nehezére esett én fejeztem be helyette.
- Aztán én - mondtam ő pedig lassan bólintott.
- Aztán pedig Rob - jelentette ki, viszont arról nem tudott, hogy én ezt a változatot még nem ismertem.
Amiben az is közrejátszhatott, hogy nem aludtam valami sokat az utóbbi időben.
- Mi? - kérdeztem elkerekedett szemekkel, miszerint én nem igazán ismertem ezt a sztorit.
- Mindig egyre hosszabbak lettek a sztorik. De mielőtt folytatnám kérdezhetek valamit? - nézett mélyen szemembe.
- Persze - vontam meg a vállam.
- Te is csak saját magadnál láttad a vért?
- Oké ez egy hosszabb sztori, de igen - sóhajtottam. Csak az a baj, hogy én tényleg véreztem - mondtam, de nem tartottam megfelelőnek az alkalmat, hogy erről beszéljünk, ezért rögtön tovább kérdeztem őt az utolsó álmáról.
- Láttam őket - bökött a fejével Rob, majd Elen felé. És megmondom neked Sel, én félek.
- Ross kérlek, ez csak egy álom - forgattam a szemem.
- Igen, egy olyan álom amit mind a ketten láttunk. Tehát van jelentősége - ecsetelte.
- Ez a vonat alagút még csak nem is létezik - tártam szét a karom. Figyelj rám! - hajoltam előre. Elegem van, hogy itt ülünk és nem csinálunk semmit, miközben a kisfiam egy nagyon rossz ember kezében van. És mi nem teszünk rohadtul semmit! - kiabáltam most már szinte rá, mire a többiek is rám néztek.
- Kérlek nyugodj meg! Mégis ki mondta, hogy nem létezik az az alagút? - kérdezte tőlem  Ross, bennem pedig újra megcsillant a remény csóvája.

-3.évad 15.rész Ő -

Az este nem valami sokat aludtam, bár igazán nem csodálom az előző nap emlékei miatt. A mellettem lévő hely még hideg volt, Jake pedig még nem fordult át a másik oldalára, ezért még lett volna bőven időm aludni, de egyszerűen nem jött álom a szememre. Kimentem a konyhába, hogy benedvesítsem az eléggé kiszáradt torkom, de meglepetésemre Rob ült az asztalnál egy papírlapot szorongatva, amit rögtön összegyűrt a markában mikor megpillantott.
- Szia - mosolyodtam el. Azért ennyire nem lehetek rémisztő - ültem le mellé, hogy kérdőre vonjam, mi van a kezében.
- Szia, Sel - hajolt oda és hajamba csókolt, miközben a fecnit zsebébe rejtette.
- Mi az amiről nem tudhatok? - húztam össze szemöldököm, majd kétségbeesett tekintetét figyelve nyúltam zsebe felé, mire ő felpattant. Ne akard, hogy elkezdjelek kergetni érte - ingattam a fejem, miközben próbáltam visszatartani nevetésem.
Ő csak megrázta a vállát, majd menekülőre fogta magát. Én utána futottam és mikor majdnem kivettem a kezéből megfordult, ezért hátára vetettem magam. Időközben már ő is elvigyorodott viselkedésünkön, de még mindig nem tudtam megkaparintani azt a kis lapot. Magam felé fordítottam a fejét, hogy megcsókoljam, de neki leesett, mit szeretnék igazából, ezért leeresztett hátáról, majd előttem tépte cafatokra a lapot.
- Most örülsz? - emeltem a plafonnak tekintetem.
- Jobban szeretném, ha az én számból hallanád, ami rá volt írva - mondta, én pedig vártam. Nem most - forgatta a szemét játékosan, majd elindult vissza konyha felé.
- Akkor mikor? - kérdeztem türelmetlenül, ő pedig alig tudta visszatartani mosolyát.
- Fordulj meg és csukd be a szemed - sóhajtott. Ne csalj! - mondta én pedig kicsit kezdtem rettegni, hogy mi vár rám.
Éreztem a szellőt magam mellett, majd hallottam ahogy a nappaliban kutat valamit, majd hirtelen koppanást hallottam a földön, ami azt jelezte, hogy leejtett valamit. Ismét mögém állt és mondta, hogy forduljak felé. Még nem nyitottam ki a szemem, de igazából nem is tudom, hogy kiakartam e.
- Kinyithatod a szemed - mondta, de a hangja alulról érkezett ami miatt még jobban összeszorítottam a szemem.
Ó Istenem, mondd, hogy nem. Csak azt ne. Félőn kinyitottam a szemem, és ahogy azt várni lehetett... nos előttem térdelt azzal a gyűrűvel a kezében, amire azt mondtam tetszik, mikor kérdezte. Persze, hogy ezért kérdezte, mit vártam?
- Selena Ailon, hozzám jössz feleségül? - tette fel az átkozott kérdést én pedig azt se tudtam hol vagyok, nem hogy mit válaszoljak. Te jó ég hiszen papíron még férjnél vagyok, - igaz, hogy már írtam egy levelet Rossnak, amiben az állt, hogy minél hamarabb válni akarok - de ez akkor is, mi? Nem tudok vele elképzelni egy életet, nekem ez sok. De erre vártam, nem? Apát akartam a kisfiamnak, nem? Hát megkaptam.
- Nem kell most rögtön válaszolnod, ha szeretnél még rajta gondolkodni. Megértem, hogy nehéz, nekem is új ez. De Sel, én megtaláltam benned az igazit, nekem nem kell más! Hidd el, sose néztem még így senkire, sose szerettem igazán mást.
- Igen - vágtam bele rekedten, gondolkodás nélkül, és elvigyorodtam sápadt tekintetén. Hozzád megyek - mondtam ki újra, mire széles mosollyal arcán felállt és kezébe kapott, miközben megcsókolt.
Végül is egész cuki filmbeillő jelenet lett, a szívem pedig melengette a boldogsága, és éreztem, hogy így a jó ahogy van. Így kell történnie. Ugyanis ahogy már régebben is mondtam, minden okkal történik. Miért dobnék el egy lehetőséget?
- Annyira szeretlek, te lány -nyomott egy újabb csókot számra. Legszívesebben bedobnálak az ágyba és szanaszét csókolgatnám mindened - szorított magához.
- Én is szeretlek - döntöttem homlokom övének, miközben leeresztett karjaiból, viszont a  földön még mindig ölelt, és nem akart elengedni.
- Jake még alszik? - kérdezte és sejtelmes tekintettel nézett rám, mire felnevettem.
- Most nincs kedvem - grimaszoltam.
- Oké - törődött bele és megpuszilta az arcom majd a szoba felé fordult. Jössz? - kérdezte, mire ingattam a fejem.
Egyedül akartam lenni, és biztos vagyok benne, hogy ő is tudta. Rám mosolygott, majd elment. Nem szeretek ilyenkor egyedül lenni, mert túl sokat gondolkozom. Mégis valahol erre vágyom. És az sose vezet jóra, ezért inkább próbáltam az egész délelőttöm minden percét Jakere fordítani. Jó amúgy is mindig így van, de ilyenkor még a szokásosnál is jobban. Például nem főztem és csak minimálisan takarítottam össze, hogy többet legyek vele. A kanapén ült az ölemben én pedig olvastam neki a kedvenc mesés könyvéből. Boldogan figyelte, miközben megemelte kis cumisüvegét és kortyolgatott belőle. Én simogattam a fejecskéjét, amikor kopogásra figyeltem fel, és megállt bennem az ütő. Jaket betettem a járókájába, majd az ajtóhoz siettem és kinyitottam azt. És... nem hittem a szememnek. Szívem torkomba szökött, kezem ökölbe szorult és érzelmeim a tetőfokra kerültek. Ő állt velem szembe, teljes élet nagyságban. Ruhája tiszta és rendezett volt, haját pedig végre valahára levágatta. Beesett arcát borosta fedte, ajka egy vékony vonallá lett, szeméből pedig annyi fájdalom és megbánás sugárzott, hogy vissza kellett tartanom könnyeim. Nem, ez nem történhet meg velem. Én ennél sokkal erősebb vagyok! És megtanultam, hogy ugyanúgy kell bánni a másikkal, amit te kapsz vissza. Arckifejezés nélkül bámultam szemébe, akár egy zombi, majd mikor megláttam, hogy ő erre nem képes, azonnal tudtam, hogy nagyon nagy fölényben vagyok.
- Mit akarsz? - vetettem oda neki kérdésem, mire felemelte fejét és megtört tekintettel nézett rám.
- Szia - nyöszörögte ki, hangjától pedig  hatalmasat dobbant a szívem, de csak megismételtem a kérdésem.
- Megkaptam a leveled. Nyugi, békével jöttem - emelte fel kezét, védekezés  képen.
- Azt hiszem köztünk már elúszott a bizalom - forgattam unottan a szemem.
- Bemehetek? - kérdezte, nem is figyelve előző válaszomra.
- Nem - vágtam rá.
- Selena, kérlek ne légy ilyen gyerekes te is tudod, hogy nagyon sok mindent meg kell beszélnünk, de ha nem engedsz be, akkor ez nehézkesen fog menni.
- Gondoltam Facebookon  megtudjuk dumcsizni, és nem kell újra látnom a segg arcod - fújtattam és nehezemre esett megtartani a hideg vérem. Mennem kell - készültem rácsukni az ajtód, de megtámasztotta a lábával, majd kezemre téve sajátját kinyitotta magának az ajtót.
- Tudom, hogy nehéz nem tökön rúgni engem, vagy élve eltemetni, de csak egy percet kérek és elhúzok, ígérem.
Tekintete alatt és ahogy bőrünk összeért, mintha hipnózisba estem volna és bólintottam. Előreengedtem és becsuktam magunk mögött az ajtót. Te jó ég mi lesz ebből, ha Rob megtudja. Jake a járókájában nézegette a színes kis könyvet, amit előbb olvastam neki. Felfigyelt a vendégre, de nem nagyon hatotta meg, ezért visszanézett a könyvre. Pedig ha tudta  volna ki ő... Rosst beakartam invitálni a konyhába, hogy ne nagyon nézegesse a fiamat, de ez nem nagyon sikerült. Ha még mindig kételkedett, az biztos, hogy most minden szertefoszlott benne. És hivatalosan is utálhatja magát. Üdv a klubban.
- Istenem annyira gyönyörű - suttogta szinte magának, mint aki nem hisz a szemének.
Most pillantotta meg először a kisfiát, nem is vártam mást. Nem tudta levenni a szemét róla, csak leguggolt mellé. Sanda gyanúm volt, hogy azért, mert a térdei felmondták a szolgálatot. Hozzáakart érni, de félve rám pillantott nekem pedig megesett a szívem és be is könnyeztem. Hogy is lehetne elzárni egy apát a saját gyermekétől? Kivettem Jaket a járókából, majd megkértem Rosst, hogy üljön le a kanapéra és az ölébe ültettem. Remegő kézzel megsimogatta a fejét, majd egy pillanat alatt kifakadt. Halkan próbálta nyelni könnyeit, és minden második pillanatban odanyúlt, hogy letörölje azokat, és én ne lássam. Annyira fájt a szívem, hogy fel sem bírtam fogni mi történik. Számat harapdáltam, miközben az az erős nő akit sikerült magamban felépítenem, szép lassan felmondta a szolgálatot. Ross próbálta magát lenyugtatni, vagyis a könnyek helyett már csak szaggatott levegővétellel fordult felém.
- Hogy hívják? - kérdezte sebezhetően, miközben ott simogatta ahol csak érte.
Furcsa módon Jake egyáltalán nem ellenezte ezt, sőt még hangot se hallatott, csak szépen csendben ült ott, mint aki értené éppenséggel mi zajlik körülötte.
- Jake - mondtam, mire Ross elmosolyodott.
- Ailon?
- Lynch - nyögtem ki. Jake Taylor Lynch - mondtam és Rossra se kellett néznem, hogy tudjam újból patakokban folynak a könnyei. Gyere kicsim - szóltam Jakehez, és kivettem Ross kezéből. Hagyjuk egy picit apát, jó? - mosolyogtam rá, miközben rájöttem mit mondtam.
Oh, édes Istenem. Nem tudtam hova vihettem volna a fiúnk, hogy ezt ne lássa, nem volt senki akire bízhattam volna, ezért csak magamhoz szorítottam és néztem, ahogy Ross teljesen összeomlik előttem. Vigasztaljam meg? Vagy esetleg dobjam ki? Milyen ember lennék, ha most kiraknám? Jaket visszatettem a járókájába, majd leültem Ross mellé. Megakartam ölelni, hozzábújni úgy ahogy régen mikor valamelyikünk vigasztalásra szorult. De ezt nem tehettem. Az az idő elmúlt, és ne feledjük el ki miatt. Megérdemli a bűnhődést.
- Hagyd abba kérlek, nem akarom, hogy Jake ezt lássa - szóltam rá picit kemény hangsúllyal, mire aprót bólintott és felállt.
Kivezettem a konyhába, majd a fiam látótérbe helyeztem, hogy tudjak rá közben figyelni.
- Kérsz inni valamit? - kérdeztem és annyira furcsa volt, hogy vendégként kezeltem.
- Nem, köszönöm - sóhajtott fel.
Pár percig csak csöndben álltunk egymás mellett és figyeltük ahogy Jake játszik a zenélős kisautójával, miközben néha felnevetett.
- Azt hittem fiatalabb - ráncolta össze homlokát.
- 7 és fél hónaposan született - mondtam, mintha csak egy mindennapi dologról beszélnék.
- Mi volt a baj, hogy ilyen korán? - kérdezte, de én csak ingattam a fejem.
- Figyelj, ha eddig szó szerint leszartad, hogy mi van velünk, élünk e egyáltalán, pont nem most fogom elmesélni az egész sztorit. Ha annyira érdekelne, már rég tudnád - emeltem meg a hangom, mire ő csak bólintott, belátva mekkora egy köcsög. Mondd inkább miért jöttél!
- Nem akarok elválni - ingatta a fejét, miközben Jaket nézte, és valahol sejtettem, hogy most döntötte ezt el.
- Hát pedig elfogsz - nevettem fel, mert annyira gáz volt amit leművelt.
- Engednéd, hogy lássam őt, hm? Nem hinném.
- Nem vagyok ilyen rosszindulatú, Ross. Ezt te sem gondoltad komolyan - kulcsoltam össze mellkasomon a kezem.
- Te sem gondoltad, hogy beveszem, hogy túlléptél - tárta szét karjait. Látom a gyűrűd, de nem hiszem, hogy nem kellett rád erőltetni.
- Nagyon is tévedsz - ingattam a fejem. Tökéletesen meg vagyok nélküled. Új életet kezdtem, és fogd fel, te nem szerepelsz benne. Jakenek sincs rád szüksége. Látnád mennyire szeretik egymást Rob-bal - mosolyodtam el, és jó érzés volt ezt a szemébe mondani. Neki nem te vagy az apja.
- Hazudsz saját magadnak, nem tűnik fel? Hallottad az előbb, saját magad mondtad ki, hogy " apát ". Tudod, hogy mekkora sebeket hagysz magad után, ha becsapod saját magad? Én igen, Sel. Hidd el nekem sem volt kellemes az elmúlt egy év. Nagyon sokat szenvedtem. Most is szenvedek, nem látod?
- Ha azért jöttél ide, hogy saját magad sajnáltasd, akár el is mehetsz. Nem vagyok erre kíváncsi. Mehetsz! - mutattam az ajtó felé.
- Miért bánsz velem így? - suttogta.
- Mert te egy féreg vagy Ross. Nem veszed észre saját magad. Amióta Rob megjelent az életünkben, te csak a versengésre mész. Én nem egy díj vagyok, amit meglehet nyerni, hát nem érted? Hús, vér ember vagyok, akinek vannak érzései. Most azt várod, hogy mondjam mennyire hiányoztál? Mennyire fájt felkelni minden reggel azzal a tudattal, hogy nem vagy velem? Kíváncsi vagy rá, hogy majdnem meghaltunk mind a ketten, miattad? Mit szeretnél mit mondjak még?! - vágtam hozzá a szavakat, nem zavartatva magam, hogy a kiabálásra felkeltem Robot. Hogy drogfüggővé tettem a saját gyerekem, csak, hogy ne kelljen szenvednem a hiányod és a sebek miatt, amiket okoztál? Van róla egyáltalán fogalmad min mentünk keresztül, amíg te New Yorkban sajnáltattad magad!? - ordítottam szinte most már rá.
- Bocsánat - nyöszörögte.
- Kurvára elkéstél ezzel - néztem rá lesajnálóan, miközben mögöttem meghallottam léptek zajait és tudtam, hogy Rob áll mögöttem. Maradj nyugton, kérlek - szóltam neki. Úgy is épp távozni készül - védtem a bőrét, miközben nagyon megérdemelte volna Rob haragját.
- Szeretlek, Selena - nézett Ross a szemembe, én pedig csak annyit láttam, ahogy Rob elsuhan mellettem és Rosst konkrétan a földre teríti.
- Jézusom Rob, mit művelsz!? - sikítottam fel, majd hátranéztem kisfiamra, aki ugyanolyan kétségbeeséssel nézett és elkezdett sírni, feszültségem érzetére.
Rob az összes felgyülemlett dühét kiadva püfölte a földön védekező mindenét, amit csak ért. És most már értettem mit értett Rosa azon, hogy mi történik ha elszakad nála a szál. Rémisztő volt nézni, hogy mit művelt Rossal. Sose láttam még ilyennek. Akár egy felhergelt tigris, aki kiszabadult ketrecéből. Nem hittem a szememnek, de Ross abbahagyta a védekezést. Azt hittem, hogy talán eszméletét vesztette, vagy csak feladta, de nem tudtam mit tehettem volna. Az adrenalin buzgott ereimben, szívszaggató volt hallgatni, ahogy a kisfiam félelmében sír. Nem mertem közel menni hozzájuk, de úgy éreztem sose lesz vége, ha én nem lépek.
- Rob! - ordítottam rá. Mit művelsz!? Megölöd! - mondtam, mire felnézett rám és szememből kiolvasott félelemre felelve abbahagyta.
Leszállt Rossról, de mielőtt arrébb állt volna belerúgott veséjébe, mire ő összehúzta magát a fájdalomtól. Nyögve felkönyökölt, hogy kiköpje szájában maradt vért, és kicsit sem túlzok ha azt mondom horror látvány volt. Letérdeltem mellé, hogy megnézzem mennyire vészes a kár, ő pedig csak halkan felkuncogott és annyit mondott, hogy:
- Tudtam, hogy engem szeretsz - nem hittem a fülemnek.
- Rohadj meg, Ross! - pofoztam fel, majd otthagytam.