-2.évad 8.rész Csak emlékezz...-

-Ross-

Csak telnek múlnak a napok, és egyre jobban elvesztem a reményt. Depibe estem, ha tehetném egész nap csak sírnék. De erősnek kell lennem, nem adhatom fel! Nem tudom mit kéne tennem,hogy újra emlékezzen és minden a régi legyen. Bementem Rydelhez, aki még aludt. Leültem mellé és megpusziltam a fejét. Ő az akivel még nem sikerült összevesznem. Ő mindig meghallgat és mellettem áll. Nagyon örülök, hogy van ő nekem.
-Baj van öcsi?-nézett rám kómásan.
-Bocsi, hogy felkeltelek.
-Semmi baj!-mosolygott rám, majd magához ölelt.
-Nem tudom mit tegyek.-hajtottam le a fejem.
-Hogy emlékezzen?-ült fel?
-Igen...
-Este sokáig fent voltam, hogy kiderítsem mit kéne tenni.
-És van valami ötleted?
-Vidd vissza Londonba.
-Mi?! Nem, nem fogom újra elhagyni!
-Nem azért, te butus!-boxolt vállba. Hogy emlékezzen. Vidd el oda ahol találkoztatok, ahol először csókolóztatok, az első randit ismételjétek meg! Esetleg menjetek el Párizsba. Vidd haza a családjához, hogy emlékezzen.
-Ez egy szuper ötlet! Köszi Rydel!-nyomtam egy puszit az arcára és kirohantam az ajtón.
Lebaktattam a lépcsőn és belebotlottam Rikerbe.
-Hova?-állt elém.
-Tudod jól.-tűrtem el a hajam.
-Mi ez?!-fogta le a kezem.
-Mi-mi?-rémültem meg.
-Húzd fel az ujját!
-Nem.
-Ross!-kiáltott rám.
-Nem!
Riker erővel felhúzta és meglátta azt...amit nem kellett volna.
-Te normális vagy?!-nézett rám idegesen.
-Nem. Na szia.-rántottam ki a kezem az övé alól.
-Ross! Nem fogod ezt csinálni, világos?! Nem éri meg senkiért! Meg ne lássam ezt mégegyszer!-nézett rám idegesen.
-Ezt te nem érted.-mondtam halkan és kimentem.
-a kórházban-
-Szia kicsim!-ültem le Sel mellé.
-Szia..R...Ro..?-nézett rám kérdőn.
-Ross.-mosolyogtam rá. Hogy vagy?
-Azt hiszem jobban.
-Akkor örülök.
-Ugye nem harakszol, hogy nem emlékszem.-hajtotta le a fejét.
-Dehogy is! Sosem haragudtam rád! És nem is fogok. És ez nem is a te hibád.-hajoltam közel.
Megakartam csókolni, de nem engedte.
-Bocsi, de erre még nem vagyok felkészülve.
-10 hónapja együtt vagyunk.-mondtam szomorúan.
-Sajnálom.
-Nem baj.-sóhajtottam egy nagyot, majd visszaültem.
Egy kicsit csendben ültünk egymással szembe. Nem hiszem el, hogy így eltudott felejteni. Nem bírom...azt hiszem mindjárt sírok. De nem tehetem. Nem láthat így.
-Mit szólnál ha hazavinnélek?
-Hova?
-Londonban laksz. Ott ismerkedtünk meg egy nap híján kerek 10 hónapja.
-Tényleg?
-Igen. Megkeresek egy orvost és elviszlek jó?-simítottam meg az arcát.
-Rendben.-mosolygott rám.
Istenem végre egy mosoly! De hiányzott ez már! Úgy érzem megdobbant a szívem.
-Mindjárt jövök!-súgtam a fülébe és megpusziltam a fejét.
Kimentem, hogy megkeressem Sel orvosát.

-Yasmine-

El sem hiszem, hogy Selena hazajön! Annyira hiányzik már! Remélem minden a helyére kerül.
-Yas!-kiabált anyu.
-Megyek!-mentem le az emeleten.
-Itt van Connor!
-Szia!-mosolyogtam barátomra.
Igen van egy barátom. Connor. Rikerrel már úgymond felnőttek vagyunk, és tudjuk, hogy így semmiképpen sem fog sikerülni ez a kapcsolat. Ezért hát megegyeztünk, hogy csak barátok maradunk. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem hiányzik és, hogy nem vágyom rá mindenegyes porcikámmal. De túlkell lépni. Ez az élet.
-Mehetünk?-fogta meg a kezem.
-Persze!-adtam egy puszit az arcára és elindultunk.

-Ross-

Megérkeztünk a reptérre. Hívtam egy taxi-t és elindultunk Selenáék házához.
-Egyébként miért költöztem el?-kérdezte.
-Biztos akarod tudni?-néztem rá.
-Persze.
-Gyors leszek. Anyád dobott ki mert felcsináltalak.
-Mi?-kerekedtek ki a szemei.
-De aztán elvetetted. És az abortuszod papírját találta meg.
-Hát...úgytűnik izgalmas egy életem van.-vakarta meg a tarkóját.
-És még nem tudsz egy pár dolgot.
-Mi van ennél több?!
-Szerződésed van a világ leghíresebb lemezkiadójával és Selena Gomez azaz egy híres amerikai énekesnő, színésznő a legjobb barátnőd.
-Na jó...én már meg sem lepődök.
-Van kérdés?
-Lenne egy pár.
-Például?-nevettem.
-Akkor már nem vagyok szűz?
-Szivi, ha már volt abortuszod valószínű.
-Kössz.-nevetett. Jó bunkó vagy!-ütött hasamba.
-De te így szeretsz!-nyújtottam ki a nyelvem.
-Jó hasad van!-húzta fel a pólóm.
-Tudom.-mondtam természetesen.
-Hmm nem gondoltam, hogy ilyen egód van.-mosolygott.
-De mostmár tudod.-mosolyogtam vissza.
Kiszálltunk és bementünk a házba.
-Selena!-ugrott Yasmine a nyakába.
-Akkor ő lesz Yas?-nézett Sel rám.
Bólintottam.
-Jajj, de szeretlek húgi!-szorította mégjobban magához.
-Szia.-jött be Lousie.
-Anya?-nézett Sel kérdőn.
-Igen.-ölelte meg.
-Sajnos, már tudjátok, de nem emlékszik semmire.-mondtam.
-Ross egy pillanatra!-tolt félre Yas.
-Igen?
-Mit szeretnél tenni?
-Bármit csak emlékezzen.-néztem Selre aki anyjával volt, aztán vissza.
-Ezért hoztad vissza?
-Talált.
-Ross...figyelj, te nagyon a szívemhez nőttél és úgy tekintek rád mint az öcsémre.
-Köszönöm.
-De...lásd be, kérlek. Mondj nekem 3 embert aki visszanyerte az emlékezetét. Csak 3-mat.
-Ezzel azt akarod mondani, hogy reménytelen?
-Hallgass meg. Elkell, hogy felejtsd! Nem fog emlékezni. Menj csak vissza az, életedbe.
-Ne mondd ezt nekem!
-Tudom, jól milyen megválni olyan embertől akit szívedből szeretsz. De nézd az oldalát a felnőtt éneddel! Lehetetlen lenne úgy élnetek mint azelőtt...-folytatta volna, de félbeszakítottam.
-Adj nekem egy hetet. Egy hét és ígérem minden rendben lesz.
-Ross! Hát nem érted?!
-Csak egy rohadt hetet kérek!-lettem ideges.
-Hagyd már! Menj haza!
-Egy hét!-hagytam ott. Loisie!-fordultam hozzá.
-Igen?
-Egy hét múlva visszahozom, ha nem sikerül.
-Mi?-nézett kerek szemekkel.
-Yasmine tudja. Selena! Gyere!-fogtam meg a kezén.
-Hova megyünk?
-Mindenfelé.-mosolyogtam.
-Sziasztok!-fordult vissza.
Kimentünk az ajtón és elindultunk kézenfogva a házamhoz. Szerencsére hagytam kulcsot a helyén. Egy kis kitérővel mentünk azon az utcán ahol egymásba botlottunk.
-Meséljek neked egy kia történetet?.-mosolyogtam rá.
-Na?
-Egy téli reggel volt. Pontosan január 7. Épp jöttem ki ebből a kávézóból...-mutattam az említett helyre. Láttam, hogy egy lány idegesen szedte össze az elejett lapjait. Odamentem hozzá, hogy segítsek neki. Felnézett rám és az arcára kiült egy olyan érzésekkel teli mosoly, amilyet még nem láttam. Csodálatod szeme volt! Ahogy belenéztem a tengert láttam magam előtt, olyan gyönyörűen kék volt. És azonnal beleszerettem. Haha.-nevettem fel. Ilyen sem volt velem soha. Úgy éreztem elvarázsolt valami hirtelen. És abba a pillanatban éreztem az életem teljesnek. Elmondjam ki volt az?
-Ki?
-Te!-öleltem magamhoz és elmosolyodta.
-Annyira édea vagy!-csókolt meg(?)
Hirtelen nem tudtam felfogni és belemosolyogtam csókunkba.
-Hm...egész jó!-mondta félmosollyal és ment tovább természetesen.
A kis ribanc! Nevetve utánna futottam.
-De azt már nem tudod elmondani merre.-nevettem.
-Majd egyszer.-fogta meg a kezem.
Tudtam, hogy ő sem adja fel. Attól függetlenül, hogy nem emlékszik, nagyon is jól tudja mitörténik igazán. És tudja, hogy ez így nem jó. Bárcsak sikerülne mindent a régivé formálni! Egy kicsit még sétáltunk, majd megérkeztünk a házamhoz.
-Ez lenne a házam.-álltunk meg a kapu előtt.
-Figyu, te Kaliforniába laksz a családoddal és van egy házad Londonban?-nézett rám kerek szemekkel.
-Ja. Valahogy úgy!-ráztam meg a vállam.
-Ja bocs, hogy ilyen természetes!-nevetett.
Bementünk a házba és leültünk a kanapéra.
-Kérsz valamit inni?-kérdeztem.
-Köszi nem.-mondta mire elnevettem magam.
-Mi olyan vicces?-kérdezte.
-Semmi csak...olyan érzésem van mintha ez már megtörtént volna.-mosolyogtam.
-Már megtörtént, mi?
-Igen.-mosolyogtam még mindig és felálltam. Na és akarsz táncolni?
-Tudok?-álltam fel.
-Ekkor te azt állítottad, hogy nem. Aztán néztem egyet, hogy nálad mit jelent a "nem tudni táncolni".
-Akkor tudok?
-De méghogy!-nyomtam egy puszit a fejére.
Elkezdtünk táncolni miközben ecseteltem Sellynek megtörténteket. Amin valljuk be mind a ketten jól szórakoztunk. Aztán elmentünk zuhanyozni, majd lefeküdtünk. Nagyon jól esett, hogy ilyen jól elvoltunk, de attól viszont félek, hogy ez nem elég az emlékei visszahozásához. Holnap elmegyünk Párizsba, és kiderül, hogy sikerül-e minden vágyunk!