Az este nem valami sokat aludtam, bár igazán nem csodálom az előző nap emlékei miatt. A mellettem lévő hely még hideg volt, Jake pedig még nem fordult át a másik oldalára, ezért még lett volna bőven időm aludni, de egyszerűen nem jött álom a szememre. Kimentem a konyhába, hogy benedvesítsem az eléggé kiszáradt torkom, de meglepetésemre Rob ült az asztalnál egy papírlapot szorongatva, amit rögtön összegyűrt a markában mikor megpillantott.
- Szia - mosolyodtam el. Azért ennyire nem lehetek rémisztő - ültem le mellé, hogy kérdőre vonjam, mi van a kezében.
- Szia, Sel - hajolt oda és hajamba csókolt, miközben a fecnit zsebébe rejtette.
- Mi az amiről nem tudhatok? - húztam össze szemöldököm, majd kétségbeesett tekintetét figyelve nyúltam zsebe felé, mire ő felpattant. Ne akard, hogy elkezdjelek kergetni érte - ingattam a fejem, miközben próbáltam visszatartani nevetésem.
Ő csak megrázta a vállát, majd menekülőre fogta magát. Én utána futottam és mikor majdnem kivettem a kezéből megfordult, ezért hátára vetettem magam. Időközben már ő is elvigyorodott viselkedésünkön, de még mindig nem tudtam megkaparintani azt a kis lapot. Magam felé fordítottam a fejét, hogy megcsókoljam, de neki leesett, mit szeretnék igazából, ezért leeresztett hátáról, majd előttem tépte cafatokra a lapot.
- Most örülsz? - emeltem a plafonnak tekintetem.
- Jobban szeretném, ha az én számból hallanád, ami rá volt írva - mondta, én pedig vártam. Nem most - forgatta a szemét játékosan, majd elindult vissza konyha felé.
- Akkor mikor? - kérdeztem türelmetlenül, ő pedig alig tudta visszatartani mosolyát.
- Fordulj meg és csukd be a szemed - sóhajtott. Ne csalj! - mondta én pedig kicsit kezdtem rettegni, hogy mi vár rám.
Éreztem a szellőt magam mellett, majd hallottam ahogy a nappaliban kutat valamit, majd hirtelen koppanást hallottam a földön, ami azt jelezte, hogy leejtett valamit. Ismét mögém állt és mondta, hogy forduljak felé. Még nem nyitottam ki a szemem, de igazából nem is tudom, hogy kiakartam e.
- Kinyithatod a szemed - mondta, de a hangja alulról érkezett ami miatt még jobban összeszorítottam a szemem.
Ó Istenem, mondd, hogy nem. Csak azt ne. Félőn kinyitottam a szemem, és ahogy azt várni lehetett... nos előttem térdelt azzal a gyűrűvel a kezében, amire azt mondtam tetszik, mikor kérdezte. Persze, hogy ezért kérdezte, mit vártam?
- Selena Ailon, hozzám jössz feleségül? - tette fel az átkozott kérdést én pedig azt se tudtam hol vagyok, nem hogy mit válaszoljak. Te jó ég hiszen papíron még férjnél vagyok, - igaz, hogy már írtam egy levelet Rossnak, amiben az állt, hogy minél hamarabb válni akarok - de ez akkor is, mi? Nem tudok vele elképzelni egy életet, nekem ez sok. De erre vártam, nem? Apát akartam a kisfiamnak, nem? Hát megkaptam.
- Nem kell most rögtön válaszolnod, ha szeretnél még rajta gondolkodni. Megértem, hogy nehéz, nekem is új ez. De Sel, én megtaláltam benned az igazit, nekem nem kell más! Hidd el, sose néztem még így senkire, sose szerettem igazán mást.
- Igen - vágtam bele rekedten, gondolkodás nélkül, és elvigyorodtam sápadt tekintetén. Hozzád megyek - mondtam ki újra, mire széles mosollyal arcán felállt és kezébe kapott, miközben megcsókolt.
Végül is egész cuki filmbeillő jelenet lett, a szívem pedig melengette a boldogsága, és éreztem, hogy így a jó ahogy van. Így kell történnie. Ugyanis ahogy már régebben is mondtam, minden okkal történik. Miért dobnék el egy lehetőséget?
- Annyira szeretlek, te lány -nyomott egy újabb csókot számra. Legszívesebben bedobnálak az ágyba és szanaszét csókolgatnám mindened - szorított magához.
- Én is szeretlek - döntöttem homlokom övének, miközben leeresztett karjaiból, viszont a földön még mindig ölelt, és nem akart elengedni.
- Jake még alszik? - kérdezte és sejtelmes tekintettel nézett rám, mire felnevettem.
- Most nincs kedvem - grimaszoltam.
- Oké - törődött bele és megpuszilta az arcom majd a szoba felé fordult. Jössz? - kérdezte, mire ingattam a fejem.
Egyedül akartam lenni, és biztos vagyok benne, hogy ő is tudta. Rám mosolygott, majd elment. Nem szeretek ilyenkor egyedül lenni, mert túl sokat gondolkozom. Mégis valahol erre vágyom. És az sose vezet jóra, ezért inkább próbáltam az egész délelőttöm minden percét Jakere fordítani. Jó amúgy is mindig így van, de ilyenkor még a szokásosnál is jobban. Például nem főztem és csak minimálisan takarítottam össze, hogy többet legyek vele. A kanapén ült az ölemben én pedig olvastam neki a kedvenc mesés könyvéből. Boldogan figyelte, miközben megemelte kis cumisüvegét és kortyolgatott belőle. Én simogattam a fejecskéjét, amikor kopogásra figyeltem fel, és megállt bennem az ütő. Jaket betettem a járókájába, majd az ajtóhoz siettem és kinyitottam azt. És... nem hittem a szememnek. Szívem torkomba szökött, kezem ökölbe szorult és érzelmeim a tetőfokra kerültek. Ő állt velem szembe, teljes élet nagyságban. Ruhája tiszta és rendezett volt, haját pedig végre valahára levágatta. Beesett arcát borosta fedte, ajka egy vékony vonallá lett, szeméből pedig annyi fájdalom és megbánás sugárzott, hogy vissza kellett tartanom könnyeim. Nem, ez nem történhet meg velem. Én ennél sokkal erősebb vagyok! És megtanultam, hogy ugyanúgy kell bánni a másikkal, amit te kapsz vissza. Arckifejezés nélkül bámultam szemébe, akár egy zombi, majd mikor megláttam, hogy ő erre nem képes, azonnal tudtam, hogy nagyon nagy fölényben vagyok.
- Mit akarsz? - vetettem oda neki kérdésem, mire felemelte fejét és megtört tekintettel nézett rám.
- Szia - nyöszörögte ki, hangjától pedig hatalmasat dobbant a szívem, de csak megismételtem a kérdésem.
- Megkaptam a leveled. Nyugi, békével jöttem - emelte fel kezét, védekezés képen.
- Azt hiszem köztünk már elúszott a bizalom - forgattam unottan a szemem.
- Bemehetek? - kérdezte, nem is figyelve előző válaszomra.
- Nem - vágtam rá.
- Selena, kérlek ne légy ilyen gyerekes te is tudod, hogy nagyon sok mindent meg kell beszélnünk, de ha nem engedsz be, akkor ez nehézkesen fog menni.
- Gondoltam Facebookon megtudjuk dumcsizni, és nem kell újra látnom a segg arcod - fújtattam és nehezemre esett megtartani a hideg vérem. Mennem kell - készültem rácsukni az ajtód, de megtámasztotta a lábával, majd kezemre téve sajátját kinyitotta magának az ajtót.
- Tudom, hogy nehéz nem tökön rúgni engem, vagy élve eltemetni, de csak egy percet kérek és elhúzok, ígérem.
Tekintete alatt és ahogy bőrünk összeért, mintha hipnózisba estem volna és bólintottam. Előreengedtem és becsuktam magunk mögött az ajtót. Te jó ég mi lesz ebből, ha Rob megtudja. Jake a járókájában nézegette a színes kis könyvet, amit előbb olvastam neki. Felfigyelt a vendégre, de nem nagyon hatotta meg, ezért visszanézett a könyvre. Pedig ha tudta volna ki ő... Rosst beakartam invitálni a konyhába, hogy ne nagyon nézegesse a fiamat, de ez nem nagyon sikerült. Ha még mindig kételkedett, az biztos, hogy most minden szertefoszlott benne. És hivatalosan is utálhatja magát. Üdv a klubban.
- Istenem annyira gyönyörű - suttogta szinte magának, mint aki nem hisz a szemének.
Most pillantotta meg először a kisfiát, nem is vártam mást. Nem tudta levenni a szemét róla, csak leguggolt mellé. Sanda gyanúm volt, hogy azért, mert a térdei felmondták a szolgálatot. Hozzáakart érni, de félve rám pillantott nekem pedig megesett a szívem és be is könnyeztem. Hogy is lehetne elzárni egy apát a saját gyermekétől? Kivettem Jaket a járókából, majd megkértem Rosst, hogy üljön le a kanapéra és az ölébe ültettem. Remegő kézzel megsimogatta a fejét, majd egy pillanat alatt kifakadt. Halkan próbálta nyelni könnyeit, és minden második pillanatban odanyúlt, hogy letörölje azokat, és én ne lássam. Annyira fájt a szívem, hogy fel sem bírtam fogni mi történik. Számat harapdáltam, miközben az az erős nő akit sikerült magamban felépítenem, szép lassan felmondta a szolgálatot. Ross próbálta magát lenyugtatni, vagyis a könnyek helyett már csak szaggatott levegővétellel fordult felém.
- Hogy hívják? - kérdezte sebezhetően, miközben ott simogatta ahol csak érte.
Furcsa módon Jake egyáltalán nem ellenezte ezt, sőt még hangot se hallatott, csak szépen csendben ült ott, mint aki értené éppenséggel mi zajlik körülötte.
- Jake - mondtam, mire Ross elmosolyodott.
- Ailon?
- Lynch - nyögtem ki. Jake Taylor Lynch - mondtam és Rossra se kellett néznem, hogy tudjam újból patakokban folynak a könnyei. Gyere kicsim - szóltam Jakehez, és kivettem Ross kezéből. Hagyjuk egy picit apát, jó? - mosolyogtam rá, miközben rájöttem mit mondtam.
Oh, édes Istenem. Nem tudtam hova vihettem volna a fiúnk, hogy ezt ne lássa, nem volt senki akire bízhattam volna, ezért csak magamhoz szorítottam és néztem, ahogy Ross teljesen összeomlik előttem. Vigasztaljam meg? Vagy esetleg dobjam ki? Milyen ember lennék, ha most kiraknám? Jaket visszatettem a járókájába, majd leültem Ross mellé. Megakartam ölelni, hozzábújni úgy ahogy régen mikor valamelyikünk vigasztalásra szorult. De ezt nem tehettem. Az az idő elmúlt, és ne feledjük el ki miatt. Megérdemli a bűnhődést.
- Hagyd abba kérlek, nem akarom, hogy Jake ezt lássa - szóltam rá picit kemény hangsúllyal, mire aprót bólintott és felállt.
Kivezettem a konyhába, majd a fiam látótérbe helyeztem, hogy tudjak rá közben figyelni.
- Kérsz inni valamit? - kérdeztem és annyira furcsa volt, hogy vendégként kezeltem.
- Nem, köszönöm - sóhajtott fel.
Pár percig csak csöndben álltunk egymás mellett és figyeltük ahogy Jake játszik a zenélős kisautójával, miközben néha felnevetett.
- Azt hittem fiatalabb - ráncolta össze homlokát.
- 7 és fél hónaposan született - mondtam, mintha csak egy mindennapi dologról beszélnék.
- Mi volt a baj, hogy ilyen korán? - kérdezte, de én csak ingattam a fejem.
- Figyelj, ha eddig szó szerint leszartad, hogy mi van velünk, élünk e egyáltalán, pont nem most fogom elmesélni az egész sztorit. Ha annyira érdekelne, már rég tudnád - emeltem meg a hangom, mire ő csak bólintott, belátva mekkora egy köcsög. Mondd inkább miért jöttél!
- Nem akarok elválni - ingatta a fejét, miközben Jaket nézte, és valahol sejtettem, hogy most döntötte ezt el.
- Hát pedig elfogsz - nevettem fel, mert annyira gáz volt amit leművelt.
- Engednéd, hogy lássam őt, hm? Nem hinném.
- Nem vagyok ilyen rosszindulatú, Ross. Ezt te sem gondoltad komolyan - kulcsoltam össze mellkasomon a kezem.
- Te sem gondoltad, hogy beveszem, hogy túlléptél - tárta szét karjait. Látom a gyűrűd, de nem hiszem, hogy nem kellett rád erőltetni.
- Nagyon is tévedsz - ingattam a fejem. Tökéletesen meg vagyok nélküled. Új életet kezdtem, és fogd fel, te nem szerepelsz benne. Jakenek sincs rád szüksége. Látnád mennyire szeretik egymást Rob-bal - mosolyodtam el, és jó érzés volt ezt a szemébe mondani. Neki nem te vagy az apja.
- Hazudsz saját magadnak, nem tűnik fel? Hallottad az előbb, saját magad mondtad ki, hogy " apát ". Tudod, hogy mekkora sebeket hagysz magad után, ha becsapod saját magad? Én igen, Sel. Hidd el nekem sem volt kellemes az elmúlt egy év. Nagyon sokat szenvedtem. Most is szenvedek, nem látod?
- Ha azért jöttél ide, hogy saját magad sajnáltasd, akár el is mehetsz. Nem vagyok erre kíváncsi. Mehetsz! - mutattam az ajtó felé.
- Miért bánsz velem így? - suttogta.
- Mert te egy féreg vagy Ross. Nem veszed észre saját magad. Amióta Rob megjelent az életünkben, te csak a versengésre mész. Én nem egy díj vagyok, amit meglehet nyerni, hát nem érted? Hús, vér ember vagyok, akinek vannak érzései. Most azt várod, hogy mondjam mennyire hiányoztál? Mennyire fájt felkelni minden reggel azzal a tudattal, hogy nem vagy velem? Kíváncsi vagy rá, hogy majdnem meghaltunk mind a ketten, miattad? Mit szeretnél mit mondjak még?! - vágtam hozzá a szavakat, nem zavartatva magam, hogy a kiabálásra felkeltem Robot. Hogy drogfüggővé tettem a saját gyerekem, csak, hogy ne kelljen szenvednem a hiányod és a sebek miatt, amiket okoztál? Van róla egyáltalán fogalmad min mentünk keresztül, amíg te New Yorkban sajnáltattad magad!? - ordítottam szinte most már rá.
- Bocsánat - nyöszörögte.
- Kurvára elkéstél ezzel - néztem rá lesajnálóan, miközben mögöttem meghallottam léptek zajait és tudtam, hogy Rob áll mögöttem. Maradj nyugton, kérlek - szóltam neki. Úgy is épp távozni készül - védtem a bőrét, miközben nagyon megérdemelte volna Rob haragját.
- Szeretlek, Selena - nézett Ross a szemembe, én pedig csak annyit láttam, ahogy Rob elsuhan mellettem és Rosst konkrétan a földre teríti.
- Jézusom Rob, mit művelsz!? - sikítottam fel, majd hátranéztem kisfiamra, aki ugyanolyan kétségbeeséssel nézett és elkezdett sírni, feszültségem érzetére.
Rob az összes felgyülemlett dühét kiadva püfölte a földön védekező mindenét, amit csak ért. És most már értettem mit értett Rosa azon, hogy mi történik ha elszakad nála a szál. Rémisztő volt nézni, hogy mit művelt Rossal. Sose láttam még ilyennek. Akár egy felhergelt tigris, aki kiszabadult ketrecéből. Nem hittem a szememnek, de Ross abbahagyta a védekezést. Azt hittem, hogy talán eszméletét vesztette, vagy csak feladta, de nem tudtam mit tehettem volna. Az adrenalin buzgott ereimben, szívszaggató volt hallgatni, ahogy a kisfiam félelmében sír. Nem mertem közel menni hozzájuk, de úgy éreztem sose lesz vége, ha én nem lépek.
- Rob! - ordítottam rá. Mit művelsz!? Megölöd! - mondtam, mire felnézett rám és szememből kiolvasott félelemre felelve abbahagyta.
Leszállt Rossról, de mielőtt arrébb állt volna belerúgott veséjébe, mire ő összehúzta magát a fájdalomtól. Nyögve felkönyökölt, hogy kiköpje szájában maradt vért, és kicsit sem túlzok ha azt mondom horror látvány volt. Letérdeltem mellé, hogy megnézzem mennyire vészes a kár, ő pedig csak halkan felkuncogott és annyit mondott, hogy:
- Tudtam, hogy engem szeretsz - nem hittem a fülemnek.
- Rohadj meg, Ross! - pofoztam fel, majd otthagytam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése