Sötétség. Semmi más. Semmi zaj, vagy semmi apró rezzenés. Meghaltam volna? Ez van az élét után? Ennyi? Lábaim előre indultak, egyik a másik után. Egyre sebesebben, mìg végül megbotlottam valami súlyosban. Lassan feltápászkodtam, de ugyanakkor elkezdett alattam remegni a föld, és a messziségből egyre közeledő fényességre figyeltem fel. Még épp időben elugrottam, mielőtt oda ért a vonat. Tovább mentem, viszont ezúttal tudtam - első kézből -, hogy egy vonat alagútban vagyok.
A távolból gyereksírás hallatszott, ezért rögtön afelé indultam, sőt rohantam. Ez csak ő lehet. Akárhonnan felismerném. Akárki is legyen ő.
Odafutottam ahonnan a leghangosabb a sírás, majd felfigyeltem az újabb vonat közeledésére. A vonat még messze volt, viszont ahogy közeledett egyre jobban láttam a magam előtt álló elmosódott alakot, kezében egy szőke kisfiúval. Mikor a vonat mellettünk suhant el, elmosolyodott az az alak, majd azt az élés tárgyat amit a másik kezébén fogott, a kisfiú mellkasába döfte.
Én voltam az.
Kétségbeesetten borultam le a földre, ugyanis a térdeim nem bírták tovább a szolgálatot. A vonat még mindig elnyomott minden hangot, én pedig másik énem helyébe kerültem. A kezeim közül kiesett egy nagy, éles kés, ami csörömpölve zuhant a padlóra. A sírás fojtogatott, ahogy véres tenyereim elemeztem.
A távolból ajtócsapódás hallatszott, ami elég szokatlanul hatott, mivel egy alagútban vagyok. Majd egyre hangosabban kiabált valaki. Nem értettem egy szót sem. A hangok elvesztek a mélybe. Mintha nem is lettek volna. Mindenem a hangra koncentrálódott, de nem ment... Annyira fáradt vagyok. Behunytam a szemem, és eldőltem a kemény, hideg földön.
Percek múlva arra keltem, hogy valaki szüntelenül rázza a vállam és a nevem ismételgeti. Lassan próbáltam kinyitni a szemem, közben észbekaptam, hogy nem vettem levegőt. Szemeim kippantattak, és szinte velőt rázó köhögés tört rám, ahogy próbáltam oxigént juttani tüdőmbe, de csak meleg, vörös folyadék jött fel torkomon. Vagyis vér.
A földön ültem a sarokban, Selena pedig mellettem kuporgott. Teljesen megrémítette a látvány, akármit is figyelt. Zokogva rázta a fejét, majd remegve felállt és az ajtóhoz sietett. Valószínűleg kezemet szorította, mert nagyon el van zsibbadva. De miért? Mi történik? A falnak támasztottam fejemet, majd a távolból jövő sziréna szóra emeltem fel a fejem. Mentő? Miért? Nem fáj semmim. Nem vagyok rosszul. Csak fáradt vagyok. A fáradtság meg elmúlik, nem? Csak ki kell pihenni. Újra a falnak támaszottam a fejem, majd lehunytam a szemem, de rögtön ki is nyitottam, ahogy eszembe jutott, hogy vért köhögtem... Elkezdtem reszketni, majd hasamra pillantottam... Mit tettem?
Egy újabb ájulásból ébredtem fel, de ezúttal mindent értettem. Sajnos. A kórházi folyosó plafonján a lámpák erős fénye arra késztetett, hogy hunyorogjak, ezért a többi érzékszervemre hagyatkoztam. Most már borzalmasan fáj mindenem. Szavakba önteni nehéz lenne, csak annyit tudok, hogy fáj. Veszettül. Tudatlanul felnyögtem, majd behunytam a szemem. Valaki megszorította a kezem, majd a fülembe súgott, de nem értettem mit mondott, olyan gyorsan elemelte száját. Egy műtőságyon toltak, ezért kénytelen volt, engedni, hogy tovább vigyenek. Viszont tudom, hogy Selena volt. Valami löket erőt adott, hogy elkezdjem törni a fejem, mit is tegyek. Mit is kell tennem. A szemeim ismét beakartak csukódni a fáradság miatt, de mielőtt megadtam volna magam, egy újabb hang szólított meg. De ezúttal a fejemben. Nem tudtam, hogy képzelődök, vagy tényleg ott volt belül velem, mindenesetre hatásos volt.
- Selly, nem aludhatsz! - szólt rám mérgesen Jake.
A bátyám. Aki évekkel ezelőtt meghalt egy repülő szerencsétlenségben. Aki aznap miattam szállt fel a repülőre.
Fogalmam sincs, hogy hallhattam, vagy miért. De ott volt velem. Mikor majdnem elvéreztem egy kórházi folyosón.
A vérveszteség annyira legyengített, hogy nem gondoltam volna, hogy képes leszek szóra nyitni a szám, mégis megtettem.
- Selena - suttogtam olyan hangosan, ahogy csak tőlem telt.
Tudtam, hogy fogytán az idő, amíg elszakadunk egymástól. Tudtam, hogy lehet soha többet nem látom.
- Figyelj rám - rebegtem, majd kerestem a szemkontaktust. Ígérd meg nekem... hogy, hogy felneveled. Ha túléli - artikuláltam a szavakat, közben egy könnycsepp gördült végig arcomon. Ha túléli - ismételtem -, én akkor sem akarok élni. Tudod jól. Ha szeretsz, kérlek, engedj el... A szebb világba - mosolyogtam rá utoljára, mielőtt begurítottak a műtőbe.
Ismét az ájulás határán voltam, de egy szót még meghallottam, ami többet számított mindennél.
- Megígérem! - kiáltotta utánam Sel.
Gyönyörű napos idő, ami igazán ritka Londonban, de mintha mégis a hangulatomnak kedvezne. El sem hiszem, hogy Ross Lynch elhívott egy randira! Na és az a tegnapi csók... Akárhányszor behunytam a szemem éreztem puha ajkait, a számon. A kezeit a derekamon. Az illatát, ami egy életre orromba szökött. Valószínűleg így érezheti magát minden lány az első csók után, vagy az első randi előtt. Hihetetlen izgatott vagyok, tenyerem folyamatosan nadrágomba törölgettem, ahogy az iskola bejárata előtti lépcsőn álldogálltam. Beleborzongtam a gondolatba, hogy ma megint vele leszek, ezért dzsekimet szorosabban szorítottam mellkasomnak. Mélyet szívtam a levegőből, majd egy autó motor robajára figyeltem fel a közelből. Akaratlanul is fülig szökött a szám, majd ismét egy nagyot sóhajtottam ahogy megállt előttem a Toyotájával. Beszálltam mellé az anyósülésre, majd az övvel babráltam, de előtte Ross megölelt és egy puszit nyomott arcomra. Elvigyorodtam, majd éreztem, ahogy arcom színe megváltozik.
- Szia szöszi - mosolyogtam rá.
- Milyen volt a suli? - kérdezte, miközben kitolatott a parkolóból.
- Elment - ráztam meg a vállam.
Útközben nem beszéltünk többet, ami kezdett elég kínossá várni, de azzal nyugtattam magam, hogy majd nemsokára úgy is megnyílunk. Úgy volt, hogy ebédelni visz, viszont a legtöbb kajáldát már rég elhagytuk, sőt már nem is a belvárosban voltunk.
- Ömm... Hova megyünk? - fordultam felé.
- Majd meglátod - mosolygott rám, és ezzel ismét végeztünk a beszéddel.
Pár perc út után leparkolt egy kis park féleség mellett, ahol egy árva lélek sem volt.
- Oké, akkor gondolom te hoztad a kaját - mondtam, miközben kiszálltam.
Kiszedett a csomagtartóból egy kis piknik kosarat, majd bezárta a kocsit. Mellém jött, majd megfogta a kezem. Érintésére elakadt a lélegzetem, majd csak mosolyogni tudtam, hisz Ross Lynchel kéz a kézben sétálunk.
Egy nagyobb szabad térre terítettünk le egy pokrócot, amin megebédtünk. Majd Ross elővett egy kis csomag csokit, amit szemenként szórakozottan a szájával kapott el. Mikor észrevette, hogy figyelem felhúzta szemöldökét és elmosolyodott.
- Én jobban csinálom ezt - mosolyodtam el én is.
- Oké. Dobok neked egyet. Fogadjunk nem kapod el!
Bólintottam, hogy elfogadom a kihívást. Ross nem tétovázott egyszerre felkapott hármat és nekem dobta. Természetesen egyet sem kaptam el. Mérgesen ránéztem, majd hirtelen felindulásból elkezdtem csikizni, amire felugrott és elfutott.
- Oh, gyere csak ide! - nevettem fel, majd utána futottam.
Mikor utólértem megbotlottam egy nagyobb kőben és Rossra estem.
- Na ez így, elég ciki - próbáltam felkelni róla, ugyanis teljesen rajta feküdtem.
Ő csak elmosolyodott, majd helyet cseréltünk.
- Így jobb? - vigyorgott, majd ajkát enyémre tapasztotta.
Ezúttal eszeveszett kiabálásra keltem fel. Fejem kótyagos volt, tehát valószínűleg kaptam valamiféle érzéstelenítőt. De, hogy őszínte legyek nem hatott valami sokat. Idegtépő fájdalom futkározott végig egész testemen. Felkiáltottam, és a műtőságy vasát markolásztam. Mi a franc történik?
- Él!
- A kisbaba életben van!
- Figyelj, hívd rögtön a szülőorvost!
- Meg kell születnie!
- Hét hónapos a magzat, hogy születhetne meg!?
- Idefigyelj Fred, ha csak az utamban állsz, akár ki is takarodhatsz innen!
- Itt a szülőorvos!
- Rendben hölgyem, ha azt hitte, hogy valaha érzett már igazi fájdalmat, akkor ebbe még bele se gondolt. Meg kell szülnie, nem tudom felvágni. Nagyon sajnálom, de ha császármetszést csinálok, mindketten belehalnak - hadarta el egy középkorú férfi, hogy mi a helyzet, de valahogy nem tudtam felfogni, csak rábólintottam.
Innentől kezdve minden összefolyt. Alig ábrándultam ki az előbbi emlékálmomból. Alig fogtam fel mit tettem magammal pár órája. És, hogy miért tettem. Most már nem voltam saját magam. Csak irányítottak, mit mikor tegyek. Nem számított a fájdalom. Nem számított, hogy életben maradok. Nem érdekelt Ross sem. Semmi az égadta világon csak, hogy vége legyen ennek. És mikor vége volt és a mellkasomra tették azt a kis csöposéget akinek az imént adtam életet, egy perc alatt megfordult a gondolkodásom. Tudtam, hogy nagyon nagy baja is lehetett volna, és lehet is miattam. Hisz csak hét és fél hónapos. Tudtam, hogy túl kicsi és túl gyenge. De tudtam azt is, hogy innentől kezdve nem számít semmi jobban, és nem szeretek senkit jobban, mint a kisfiam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése